Mindenki tudja, hogy így van. Mégis, az egészségügy jobbá tételét pusztán pénzügyi, támogatási kérdésként fogjuk fel. Innen nézve pedig egyértelműen állítható, hogy az egészségügyben dolgozók egy jelentős, meghatározó része a jelen állapot fenntartásában érdekelt. Saját anyagi hasznukat ugyanis nem szívesen osztanák meg egy magántulajdonossal, aki biztosan nem engedné, hogy magánzsebbe vándoroljanak a kórházi költségen meggyógyított betegek hálapénzei. A közpénz pedig mindenkié, tehát senkié.
A dolgozó ember nem ér rá egész nap szűk, zsúfolt kórházi folyosókon várni arra, hátha rátekint néhány percre egy orvos, panaszain segítendő. Nem ér rá minden nap hajnalban kelve, egész héten át a kórházban vizsgálatról vizsgálatra járni. Sorban állni a tömegben, papírokat beadni a nővérnek, várni, hogy szólítsák, hogy kezébe nyomjanak egy poharat, amivel üresen és teli tartalommal, az emberekkel zsúfolt folyosón végig kell mennie, koszos, büdös, szűk WC-ben ügyeskednie. Vérvétel, EKG, tüdőszűrés és még sok minden más szakorvosi kontrollon végigmenni másnap, harmadnap. S ha véletlenül éppen halálos betegség fenyegeti, s CT-vizsgálatra van szüksége, várni két-három hónapot a vizsgálatra, mert csak akkora kap időpontot. Ha addig még életben lesz.
Inkább elmegy ugyanannak a kórháznak az orvosához (szinte teljesen mindegy, hogy a kórházon belül tartott vagy kívül működő magánpraxisához) magánbetegként, s ugyanazon az infrastruktúrán, csak külön bejáratokon, azonnali időpontokkal megy végig mindenen. Még a CT-re is van azonnal, még a kór halálos elterjedése előtti fázisban időpont. A gyorsaságon és az emberi bánásmódon kívül még van egy óriási különbség: ezért külön fizet a magán orvosként fellépő, ámde kórházi orvosnak.
Csakhogy az orvos ezért a magánpraxisért járó (általában zsebbe menő, nem adózó) forintjaiért nem saját eszközeit, infrastruktúráját, költségeit, hanem az állami kórházét használta fel. A nőgyógyász a magánrendelőjében veszi le a citológiai szűréshez szükséges kenetet, kéri el érte a pénzt, azután beviszi a kórházába, s mindenféle papírokat legyártva, beleteszi a többi vizsgálandó anyag közé, s az eredményt megkapva (mely a kórház költségén született meg, közpénzből), tovább viszi azt a magánpraxisába.
Az orvosoknak nem kerül pénzébe a lelkiismeretlen, pazarló betegellátás sem. Álljon itt egy példa erre. Egy, a hetvenes éveiben járó idős hölgynek kiütések keletkeztek az egész testén, melyek egyre szaporodtak és viszkettek. A hölgy egyébként mellesleg nem tud járni, térde ugyanis felmondta a szolgálatot, elment a háziorvosához. Az kenőcsöt írt fel neki. A patikában otthagyott érte 3ezer forintot (nyugdíja 50 ezer forint havonta), de a kiütései csak tovább terjedtek. Elment a másik orvoshoz. Az kidobatta vele a kenőcsöt, írt fel újabb 3 ezer forintért egy másikat. Az sem használt. Szakorvoshoz küldték az SZTK-ba, egyenesen egy főorvos-asszonyhoz, aki megbotránkozott az előző orvosok hozzá nem értésén, s írt fel egy harmadik kenőcsöt. Nem folytatom. A szenvedő idős asszony maga talált egy kórházat, ott sorban állt egy nagyon híres bőrspecialistánál, reggel 7-14 óráig, mire bejutott. Visszahívták szövettanira, mert nem tetszett nekik a dolog. Viszament, kimetszették. Majd megismételték a szövettanit, mert nem hozott eredményt. Már egy hónap telt el a kiütések megjelenése óta, s kb. 6 alkalommal tornászta fel magát buszokra, villamosokra, s ült a kórház folyosóján kora délutánba nyúlóan az idős asszony. S mindig kapott egy számlát a kezébe, melyből ijedve tájékozódhatott, mekkora irdatlan összegbe került a költségvetésnek minden vizsgálat. A specialista kórházba fekvést javasolt. Még egy hónap eltelt, s lőn üres kórházi ágy. Két héten át minden nap konzíliumot ült 8-10 orvos, főorvos, tanakodtak, mitévők legyenek, nem tudták megállapítani a kiütések természetét. (Hozzáteszem, sem allergiavizsgálat, sem az idős asszony által szedett gyógyszerek átnézése nem szerepelt a vizsgálatok között.) Miután a beteg asszony az egyik orvos fülébe súgta, hogy szokott ő allergiás lenni a gyógyszerekre is, nosza kaptak rajta az orvosok, átnézték az asszony által szedett, irdatlan mennyiségű gyógyszert, s meghozták az ítéletet. Gyógyszerallergia. Azonnal le kell állnia a térdére szedett fájdalomcsillapítóról.
Az már csak hab a tortán, hogy az idős asszony nem az örömtől sírt, hanem a térdfájdalomtól. Az orvosi konzílium által felírt új gyógyszert ugyanis csak egy hét múlva tudta kiváltani, mert akkor kapott nyugdíjat. Utána jött csak a kiábrándulás. Otthon összehasonlította az új és régi gyógyszer hatóanyagát, s azok teljesen egyformák voltak.
S közben hatalmas pénzeket költött a társadalombiztosítás a kiütések okának feltárására és megszüntetésére. A néni havi nyugdíjának legalább hússzorosát. Eredmény nélkül.
A jelenlegi gyógyító rendszer egyáltalán nem kényszeríti rá az egészségügyben dolgozókat a felelős gyógyításra. A felelősség a hatékony, emberséges és a költségeket optimalizáló gondolkodásmódra értendő. S amíg megengedhető, hogy az állami vagyont, mert az senkié, mindenki saját hasznára herdálja, s ezt kollektíven, egymásról nagyon is tudva cselekszik meg a kórházi kollégák, addig inkább az utcára mennek tüntetni. S persze nem a hatékony gyógyító rendszerek felállítása érdekében, hanem fizetésemelésért.
