Akkor kell beruházni – mondja a tankönyv –, amikor dekonjunktúra, recesszió van. Vagyis most.
Azt persze nem mondják az iskolában, hogy akkor kell eladni – mármint az államnak –, amikor csökken a gazdaság teljesítménye, romlik a makrogazdaság szinte minden fontos egyensúlyi mutatója, amikor a költségvetésnek rendhagyóan nagy bevételekre van szüksége. Vagyis most.
A tankönyv és a szorgalmi tananyag – az állam adja el termelővagyonát – ezúttal meghozhatja a jó diák jó osztályzatát. A bölcs tanár – ezúttal Bokros Lajos – pedig nem csupán osztályoz, hanem kommentál is, az ÉS hasábjain, legalább egy évvel ezelőtt, valahagy így: A közkeletű felfogással ellentétben még korántsem fejeződött be a privatizáció. Ez nemcsak azért baj, mert az állam rendkívül rossz tulajdonos, és rendszerint még azt az értéket is elpusztítja, ami az állami vállalatokban megmaradt, hanem azért is, mert az állami tulajdon mindig teret nyújt az értékpusztító politikai beavatkozásnak, kikényszerít jövőbeni pénzbeli támogatásokat, miközben megszilárdítja a szolgalelkűséget, és táplálja a korrupciót, a fölfelé hajlongás és a lefelé taposás lélektelen rendjét… Most van esély befejezni a privatizációt oly módon, hogy hazánkban soha többé kísérlet se történhessen az állami tulajdon járszalagjára fűzött, élősdi klientúra kiépítésére.
A deklarált szándék már több mint egy éves, a végrehajtás e napok krónikája lehet: a Postabankot eladja az állam. Vevőjelöltek várják az eredményt, ők jutnak-e hozzá a rendszerváltással szinte egyidős hitelintézethez, amelyik a ’90-es évek első felében kimaradt a konszolidációból, a második felében pedig ő lett volna képes megroggyantani az egész hazai bankrendszert. Szerencsére nem ez történt, s persze azóta is csak nagyon kevesen tudhatják: miért is sorakozott a betétesek hada a fiókok előtt. (Csupán azt lehet biztosra venni, hogy ki és mi nem volt az okozója a botrányos eseménysornak: e sorok írója akkor volt hivatalos Princz Gábor József nádor téri irodájába, amikor Csányi Sándor, Erős János, Hernádi Zsolt a Postabank megmentéséről vitázott, s az OTP Bank vezére letette a nagy esküt, ha padlóra akarta volna küldeni az általa vezetett hitelintézet a konkurens céget, akkor nem lenne miről tárgyalni.) A Postabank sorsa 1998-ban végleg megpecsételődött, a többiekéhez hasonló konszolidációra nem került sor, az államot (is) bőkezűen finanszírozó hitelintézetet az állam teljes egészében maga alá gyűrte. Levagdosta a nem bankszerű befektetéseket, kivonult a Vígszínház mecenatúrájából, kiszervezte a lapkiadással foglalkozó vállalkozást – a Magyar Nemzet cégért nem, de a lapot előállító teljes gárdát „átfestette”-, majd bankszerű feladatokkal ellátva hagyta, hogy ne legyen képes megfelelő lépést tartani a többi nagybankkal.
Szó ne érje a ház elejét, akkor, amikor a bank mai vezetését – karcsúsítási és privatizáció-előkészítő célzattal – kinevezték, az új vezetők szakszerűen működő hitelintézetet találtak. Mielőtt székét elfoglalta a vezérigazgató, „álruhában” fiókról fiókra járt és figyelt, volt, ahol számlát is nyitott: érdekelte, mit lát, mit tapasztal az utcáról betévedő ügyfél. Megállapította: bankot lát és tapasztal. Hiszen ő maga is 3 perc alatt ügyfél lett. Singlovics Béla – az időközben vezérigazgatóvá avanzsált szakember – akkor így nyilatkozott: vége a mackó korszaknak, jön a sündisznó éra. Valóban új emblémát választott a Postabank. Azóta eltelt egy bő év, s mára már tényleg életképes, megerősödött pénzintézet várja jól megérdemelt vevőjét.
A vevőt, aki legalább 70 milliárdra taksálja a Postabankot, s aki osztrák-német háttérrel, vagy éppen Amerikaival vállalkozik arra, hogy már meglévő hálózatát jelentékeny módon megnagyobbítsa. A magyar állam ugyan lassan jut majd a pénzhez, de ez már egy másik történet: a lényeg, hogy a privatizáció elkezdődik, a bank bevonul a magánszférába. Talán az utolsó jó pillanatban, akkor, amikor még egyfajta szerény védőháló a csak közelgő európai uniós tagság, az OTP Bankot leszámítva külföldi kézben lévő teljes hazai bankrendszer több tekintetben is komolyan átalakulhat, fiókokká válhatnak az önálló hitelintézetek, direktebbé válhat az EU és a hazai hitelintézet viszonya. Ezért jó, hogy voltaképpan már az idén elbúcsúztathatjuk az utolsó állami kereskedelmi bankot, amelyiknek akár még a neve is megszűnhet, csak éppen a funkciója nem: hatékony része lesz a honi pénzközvetítő rendszernek.
Gazdaságtörténészek emlékeznek majd meg a mintegy tizenöt évet élt Postabankról? Bulvárírók éneklik meg végleg és utoljára a hitelintézet tündöklését, bukását, felvásárlását? Tollal állítanak szobrot Princz Gábornak? Nem tudni. De talán nem baj, ha kicsit önkényesen, ám ide citáljuk Bródy András körülbelül két évvel ezelőtti egyik nyilatkozatát: „a pénztőke jobban értékesül bizonyos kommunikációs forradalmak időszakában. Ekkor a legmozgékonyabb tőke húz hasznot abból, hogy a kommunikáció hirtelen, lökésszerűen felgyorsul és kiterjed. Ilyenkor jönnek létre a Fuggerek, a Rothschildok, a Sorosok”.
A József nádor téri egykori postabankos székházban pedig a Princz Gáborok. Akikről persze mindig is szerettek politikai ítéleteket mondani, ha már egyszer a bűnüldözőknek nem sikerülhet ítélethez elegendő bizonyítékokat előbányászni. De most, hogy lezárul a Postabank – és a Princz Gábor nevével fémjelzett – korszak, talán megnyugodhat a közvélemény is. Ez a hitelintézetek is beleszürkülhetnek a gazdaság hétköznapjaiba. A már jelenleg is tartó szürkeségbe privatizálódhat be, éppen akkor, amikor a bankszektor szinte páratlan jövedelemtermelő képességbe fogott, hála a lakáspiaci boomnak, a hónapok óta tartó árfolyam- és kamatpolitikának. Történik ez annak dacára, hogy nem sikerülhetett megtalálni azt az egyensúlyi pontot, hogy már megéri hitelt fölvenni, s még mindig érdemes lemondani bizonyos fogyasztásról a megtakarítás érdekében. Szakértők amerikai és nyugat-európai statisztika alapján körülbelül 2 százalékos reálkamatlábban jelölik meg az egyensúlyi pontot hosszú távon – Budapesten egyelőre enélkül is jól lehet bankolni. Immáron a Postabanknak is, függetlenül attól, hogy a mackó és a sündisznó korszaka után mi is jön.
A honi állami privatizőr mindenesetre meghozni készül döntését, eladja kereskedelmi bankját, s megszabadul a politikai vádaskodások egyik ismert alapegységétől. Itt már nem lesz több VIP-lista, nem jutnak könnyű forráshoz az államnak, a politikának kedves(ebb) szervezetek, cégek és emberek. Ha csak ennyi történik, már megérte. Ekkor ugyanis már nem lesz igaz az, ami sokáig ráillett az állam Postabankjára (is), az, ami a Nemzetközi Korrupcióellenes Szervezet pár évvel ezelőtt megjelent kézikönyvében Oscar Arias Sánchez tollából így szerepel: Van olyan korrupció is, amikor a hivatalnokok és a politikusok annak érdekében osztanak kiváltságokat és zsíros állásokat, hogy ezek által a politikai pártokat és az egyéb szervezeteket saját etikai alapelveiktől és intellektuális erejüktől megfosszák.