A fürdő, a szálloda és az üdülőfalu – Egertől Egerszalókig feltáró út, illetve parcellázott telkeken nyaralók sokasága – épül a felértékelődő Heves megyei idegenforgalmi térségben. A beruházás várható összköltsége eléri a 15 milliárd forintot. Ennek egy részét az állam állja, már csak azért is, mert a projekt gazdái pályáztak a Széchenyi tervből elnyerhető támogatásra. Meg azért is, mert egyáltalán nem lehetett véletlen, hogy a miniszterelnök most végigsétált a hajdani olajkutatás helyszínén, ott, ahol azóta ötven fokos víz tőr a felszínre, úgy, hogy hófehérre festi a kút környékét. Az előző kurzus is, a mostani is szereti tehát Egerszalókot. Sőt, szerette a sokkal korábbi is, bár csak személyre szabottan. Egészen pontosan úgy, hogy a kút helyszínére engedte a közgazdaság fenegyerekét, Liska Tibort, akit nagyon is megihletett a természeti kínálat. Nem is kérdezett mást, mint azt, hogy lehet-e a közvagyont is személyesen érdekelt és felelős vállalkozókként, mintegy személyes társadalmi tulajdonosokként gyarapítani? Mit is takar ez a rendhagyó kérdés harminc évvel ezelőttről? Azt, hogy az akkor még Marx Károly nevét viselő közgazdaságtudományi egyetem vállalkozáskutató csoportja a 70-es évek végefelé szerződött a helyiekkel, s ezáltal részesei lettek – elméletben, persze – annak a tulajdonforma-változtatási kísérletek, melyet azóta is Liska-modellnek nevezünk. Ez Egerszalókon arról szólt (volna), hogy egy konkrét üdülőterület-fejlesztés új társadalmi-gazdasági bázisát képezze a kísérleti tulajdonforma.

Annyi bizonyos, hogy még 2003-ban is ugyanolyan állapotok uralkodnak a gyógyvízéről híres szalóki dombok között, mint Liska idején. És az is bizonyos, hogy nem sokáig. Gazdagodni fog a térség, de félő, hogy szabványosodik is: a nyilván pazar szálloda és gyógyfürdő egy lesz a sok közül. Vélhetően itt is lesz wellnesss és csúszda, lesz ló és lovas túra-szervező, lesz borozó és teniszpálya, pezsgőfürdő és gyógytornász. Ahogyan a nagy könyvben meg vagyon írva.

A nagy könyvben, ami úgy kezdődik, hogy találj a lábad alatt gyógyvizet, építs fölé gyógyszállót, wellnesst, rekreációs központot, a helyi népnek csúszdát, egy-két műpálmafát, a medencébe telepíts hullámkeltő gépet, vegyél két-három gebét, Józsi bácsit öltöztesd fehér bőgatyába, nyomj kalapot a fejére, s ha nem nő neki, akkor ragassz az orra alá jól pödörhető bajszot. Ha ez van megírva a nagykönyvben, akkor ez van megírva a Széchenyi tervre beadott fürdő-fejlesztési pályázatokban is. Vélhetően mindben. Több száz futott be 2001-ben és 2002-ben a gazdasági tárca címére, meglévő fürdők bővítését, korszerűsítését, szolgáltatásokkal való kiegészítését javallották finanszíroztatni a benyújtók. A legnagyobbak – és így a legdrágábbak – a komplett beruházások voltak. Termálfürdőt fejlesztettek abból a mintegy egymilliárd forintból is, amelyet Hajdúszoboszló nyert el. Itt még 300 millióval megspékelték a szállodai kapacitásbővítő programot is. Debrecen sem maradhatott el szomszédjától, a város bő 2 milliárd vissza nem térítendő támogatást kért a Széchenyi pályázat büdzséjéből: 999 milliót fürdőfejlesztésre, 933 milliót kongresszusi turizmusra, 55 milliót turisztikai rendezvényekre, 11-et projektmegalapozó tanulmánykészítésre igényeltek. A Dunántúlon is akadt néhány település, amelyik versenyképes összegekkel nyitott be a Matolcsy György vezette minisztériumba. Zalaegerszeg például 720 milliónál nem adta alább.

Tévedés ne essék, nem emelünk szót a turizmus felvirágoztatása ellen. Még azt sem akarjuk kihasználni, hogy az idei nyár végképp balul ütött ki, az idegenforgalom meghazudtolva önmagát, pangásnak indult, szépségfoltot ejtve külkereskedelmi mérlegünkön. Csupán attól tartunk, hogy gazdagságunk idővel egyet jelenthet a szegénységünkkel. A gyógyvízben, természeti kincsekben mért páratlan értékeinket fantáziátlan környezetbe csomagolva akarjuk eladni, nem az egyedit, az élményt nyújtót, a leleményességtől vonzót, hanem az egységeset, a szinte szabványosat. A „biztos hogy jó a mi pályázatunk is, mert olyan, mint az, amelyiket előttünk adtak be” szemlélet lehet, hogy tekintélyes mennyiségű állami pénzt jelent a fejlesztőnek, de egyáltalán nem biztos, hogy kedvező lesz a hozadék is. Ha nem vigyázunk, még eljön az idő, amikor a holland házaspár besétál az amszterdami utazási irodába és kér egy előre váltott heti fürdőjegyet a „Wellness Magyarország” nevű strandra. Majd autóba ülnek és irány a Kárpát-medence. Hegyeshalomtól pedig csak az út melletti táblákat kell nézniük – valahogy úgy, mint otthon, a parkolóházak mellett elhaladva –, s tovább gördülnek ott, ahol a piros, megtelt felirat világít, de behajtanak a zöld jelzésnél: van szabad szoba a helyi élményfürdőre alapozott szállodában. Vagyis nem Zalaegerszegre, Debrecenbe, Hajdúszoboszlóra, Miskolc-Tapolcára, Mezőkövesdre, vagy éppen Egerszalókra, hanem a Wellness Magyarország valamelyik gyógyszállójába térnek be, s legfeljebb nem a lábfájásukat, hanem a gyomorhurutjukat kezeltetik a vízzel.

Vajon ezt a – szabványos – hagyományt szentesítette a minap Medgyessy Péter is? Egerszalókon? Pont ott? A kormányfő – de az előző kurzus gazdasági minisztere, Matolcsy György is, akinek tárcájához a Heves megyeiek benyújtották a Széchenyi terves pályázatot – ismert, elismert közgazdász, egyikükről sem hihető, hogy ne olvasta volna az Üdülőtársulás kísérleteket, az Ökonosztát szerzőjének nem is olyan túl régen megjelent tanulmányát az egerszalóki modelljéről. Liska Tibor amúgy lefektetett mást is, mint a társadalmi vagyonpiacot, a személyes társadalmi tulajdon koncepciót Szalókra adaptálva. Például az Egerig vezető völgyben – körülbelül ott, ahol a feltáró út és az üdülőfalu lesz a mai terveknek megfelelően – a hegyoldalakba beépített, nevezzük most így, barlangvillákat gondolt ki, igényes nyaralókat, amelyek éppen eredetiségüknél fogva lehetnek kelendők a magyar és a hozzánk látogató külföldi vendégek – fürdővendégek – körében.

Liska álmai nyilvánvalóan nem valósulnak meg most sem. De annyit azért megtanulhattunk volna a közgazdaság fenegyerekétől, hogy használjuk a fantáziánkat, ne ijedjünk meg saját ötleteinktől, legyen merszünk az eredeti gondolatokat valóra váltani, s nem felcserélni az unalmas szabványosra. Borzasztó az a vízió, amelyik arról szól, hogy a gyógyvizek országa időnek utána éppen jellegtelen fürdőivel fürdik be az idegenforgalmi piacon.