Míg Németországban a szakszervezeteknek – és a munkavállalóknak – azt kell tudomásul venniük, hogy ha nem akarják elveszíteni munkahelyeiket, kénytelenek lesznek ugyanazért a bérért akár heti ötven órát is dolgozni, Magyarországon a heti 40 óra helyetti 38 órás kötelező munkaidőért folyik a harc – az a mai nap egyik vezető híre a sajtóban. A mérleg egyik serpenyőjében ugyanis a versenyképesség (főként az amerikai és japán vállalatokhoz képest), a másikban viszont a pihenéshez, újratöltődéshez való jog szerepel. Hol az egyensúly?

Koromnál fogva még jól emlékszem arra, amikor heti hat napot – szombaton is – dolgoztunk illetve jártunk iskolába, arra meg még inkább, amikor a rendszerváltás előtt és után a főmunkaidő mellett – ami heti 42 óra volt – rohantunk a mellékállásokba, a nap 24 órájából 24-et dolgozni. S bár az első időben viszonylag elégedettek voltunk a gyarapodó bankszámlánkkal, a megszerzett anyagi javakkal, utóbb egyre többen döbbentünk rá, hogy ha így folytatjuk, nem lesz elég időnk ezeket élvezni. Tökéletesen érthető hát, ha a magyarországi szakszervezetek most azt szeretnék elérni, ami például Németországban már akkor adott volt ott élő rokonainknak, ismerőseinknek. Akik azonban ugyanezen idő alatt arra voltak kénytelenek rádöbbenni, hogy ha ennyire ragaszkodnak a pihenéshez, a megszokott élettempóhoz, előbb-utóbb nem marad az országban olyan német vagy nem német multinacionális cég, amelyik helyben hagyná az üzemét. Hiszen a globalizáció egyik nagy kihívása – a sok egyéb közül -, hogy ott kell megvásárolni a munkaerőt, ahol az a legolcsóbb, illetve ezen némiképp korrigálhat a képzettség, de hát valljuk be, mára akár Kelet-Európában, akár a távol-keleti országokban szakképzett és olcsó munkaerővel csábítják a külföldi befektetőket.

Ugyanezen logika szerint azonban előbb-utóbb a magyar szakszervezeteknek és munkavállalóknak is hasonló dilemmával kell majd szembenézniük, hiszen már nálunk is zártak és zárnak még be azért üzemeket, mert még keletebbre még olcsóbban újraindítható.

Azt hiszem azonban a megoldás sem Németországban, sem nálunk nem a heti munkaidő hosszabbítása vagy rövidítése, hanem a rugalmasabb munkarend, a tényleges feladatokhoz jobban alkalmazkodó munkaszervezés megvalósítása. Így a konjunktúra időszakában mindenkinek egy kicsit többet kell vállalnia, a dekonjunktúra időszakában pedig kicsit kevesebb hárul rá. S különösen megfontolandó a munkaszervezésen való javítás, ha újabb szempontként figyelembe vesszük a munkanélküliség arányát, az aktív és inaktívak arányának változását (sokkal kevesebben tartunk el sokkal többeket), és a társadalmi elvárásokat. Például, hogy egy ötven évfeletti nőnek vagy egy többgyermekes fiatal anyának hátrány nélkül módjában legyen napi 4 vagy hat órában dolgoznia, de a frissnyugdíjas se menjen kényszerpihenőre, ha még szeretne dolgozni. Alighanem az egész világ várja a jó megoldást!