Egy értékesítési tréningen mondta egy témával kapcsolatban az egyik résztvevõ a következõ elhíresült mondatot: de hát ez két emberen múlik!
Nem vitatom, hogy egy kapcsolatban, legyen az fõnök-beosztott, szülõ-gyermek, vagy férj-feleség, fontos, hogy a két fél egyként, a közös cél érdekében együttmûködjön, de hiszem azt is, hogy ha az egyik fél ráérez a jobbítás ízére, akkor létfontosságú dolgokat kezdeményezhet egyedül is.
Ha egy egyszerû példát vesz az ember a saját életébõl, amikor egy kezdeti jó viszony elmérgesedik, az is az egyik fél negatív érzelmeibõl táplálkozva indul el, és egyik a másikra, majd másik az egyikre olvas egyre keményebb dolgokat, majd beindul egy negatív spirál, ami valószínűleg magától már soha nem jön rendbe. És minél késõbb kezd valamelyikük tenni a kapcsolatért, annál nehezebb rendbe hozni. Nekem erre jó példa az, ahogy a húgom, Katus kapcsolata ment tönkre az akkori barátjával, Balázzsal. Állandóan ölték egymást. Akkor még nem volt tisztában azzal, hogy egy kapcsolatot ápolni kell. Ez után a srác után egy jobb kapcsolatba evezett, ami házassággal végzõdött. Itt már sokkal jobban csinálták, figyeltek egymásra, de ez sem volt elég, mert külön költöztek. De ami a legfontosabb, hogy mindig tanuljunk, fejlõdjünk. A húgom mára elmondhatja magáról, hogy tisztában van a kapcsolatok mûködésével, jó állása van a Loreal-ban, és falja a férfiakat.Tehát az idõ is nagy jelentõséggel bír. De mindig van esély. Ha pedig ennek alapján az EGYIK fél ezt felismerve elkezd jó dolgokat tenni a másikért, akkor az egy pozitív spirált indíthat el és elkezdõdhet egy pozitív folyamat.
Tehát, ha leküzdjük az egónkat, megkérdezzük, hogy mi a fontosabb, az hogy jól mûködjön a kapcsolat, vagy az hogy igazunk legyen és bizonygassuk, hogy a másik a hibás, és úgy találjuk, hogy a kapcsolat fontosabb, akkor lépjünk a tettek mezejére. Legyünk mi, akik kezdeményezünk, bocsássunk meg a másiknak és álljunk a másikhoz nyitottan, pozitívan és koncentráljunk a másik jó tulajdonságaira.
Nekem erre egy kedvenc, igaz történetem: Larry és Jo Ann átlagos házaspár volt. Egy átlagos utca házában éltek. Más átlagos családokhoz hasonlóan keményen küzdöttek a boldogulásért, s hogy gyermekeiknek mindent megadhassanak.
Még egy tekintetben átlagosnak számítottak- olykor civakodtak egymással. Szóváltásaik középpontjában az állott, hogy mi a baj a házasságukkal, és ki a hibás ezért.
Egy nap aztán egészen rendkívüli esemény történt.
- Tudod Jo Ann- jegyezte meg Larry-, elgondolkoztam, milyen csodálatos az én fiókos szekrényem. Valahányszor benyúlok a fiókjaimba, tiszta fehérnemûvel tele találom Õket. Köszönettel tartozom neked, amiért oly sok éve rendben tartod a holmimat.
- Mit akarsz tõlem, Larry? - sandított a szemüvege fölött a férjére az asszony.
- Semmit. Csak szeretném, ha tudnád, mennyire becsülöm a munkádat.
Larry nem elõször ragadtatta magát valami hóbortos megnyilvánulásra, így hát Jo Ann nem foglalkozott az esettel, mígnem pár nap múlva ismét furcsa dolog történt.
- Köszönöm, Jo Ann, hogy ebben a hónapban olyan pontosan jegyezted fel a csekkszámokat. Tizenhatból csak egyszer hibáztál, ez csúcsteljesítmény.
Jo Ann hitetlenkedve kapta fel a fejét a varrásból.
- Máskor mindig az eltévesztett sorszámok miatt zsörtölõdsz. Mi szállt meg most hirtelen?
- Semmi különös, csak méltányolom az igyekezetedet.
Az asszony a fejét csóválta, és folytatta a munkát. Vajon mi üthetett ebbe az emberbe? - morfondírozott magában
Mindazonáltal másnap, amikor a fűszeresnél kiállított egy csekket, a biztonság kedvéért leellenõrizte a csekkfüzetében a számot. Egészen elcsodálkozott magán. Most meg miért izgatják ennyire ezek a vacak számok?
Próbálta elfelejteni az esetet, de Larry egyre különösebben viselkedett.
- Fölséges vacsorát fõztél, drágám! - áradozott egyik este.- Értékelem az erõfeszítéseidet. Elképesztõ belegondolni, hogy az évek során több, mint 14 000 étkezésrõl gondoskodtál mindannyiunk számára.
Máskor meg: - Hű, Jo Ann, csak úgy ragyog a ház. Mennyit törhetted magad, hogy így kicsinosítsd! Sõt: - Köszönöm, hogy vagy nekem. Annyira élvezem a társaságodat.
Jo Ann most már igazán kezdett aggódni. Hová tûntek az epés megjegyzések, a folytonos bírálgatás?
Félelmét, hogy valami különös dolog történt a férjével, megerõsíteni látszott a tizenhat éves Shelly, aki ekként panaszkodott:
- Jaj, anyu, az apu teljesen megbuggyant! Képes volt azt mondani, hogy csinos vagyok. Hiába ez a ciki szerelés, meg az arcomon a kiló malter, mégis megdícsért. Nem ismerek rá. Mi történt vele?
Akármi történt is , Larry nem akarta kiheverni. Nap, nap után egyre a pozitívumokra összpontosított.
Ahogy teltek-múltak a hetek, Jo Ann lassanként hozzászokott a férje fura viselkedéséhez, olykor még egy köszönömöt is dörmögött neki válaszul. Büszkén állapította meg, hogy minden megerõltetés nélkül bírja a változásokat, ám egy nap olyasmi következett, ami végképp összezavarta.
- Hagyd ezt, drágám! - vette ki a kezébõl a zsíros lábast Larry.- Pihenj inkább egy kicsit, majd én elmosogatok. (Itt hosszú szünet következett.)
- Köszönöm, Larry, nagyon szépen köszönöm!
Jo Ann most már könnyebb léptekkel, emelt fõvel járt, néha még dúdolgatott is. Korábbi búskomor hangulatai eltûntek. Kezdek úgy viselkedni, mint mostanában a férjem, gondolta.
Ezzel véget is érne a történet, ha egy alkalommal nem következik be újabb rendkívüli esemény. Ezúttal az asszony szólalt meg: - Larry! Szeretném megköszönni, hogy annyit fáradsz értünk, és évek hosszú során át elõteremtettél mindent. Azt hiszem, még soha nem mondtam, mennyire tisztellek ezért.
Bárhogy faggatta Jo Ann, a férfi soha nem árulta el, mi ösztönözte viselkedése megváltoztatására, így ez most már valószínûleg örök rejtély marad, de én nem bánom. Én vagyok ugyanis Jo Ann. Jo Ann Larsen.

Kreutz Zsolt
Willtord Magyarország