Sorra készülnek a gazdaságkutatók legfrissebb jelentései a világ- és a magyar gazdaság állapotáról, és szinte kivétel nélkül lassú kibontakozásról, és ugyan óvatosan megfogalmazott, ám egyértelműen pozitív trendeket vetítenek előre. Ugyanakkor, ha politikusokat hallunk nyilatkozni ugyanerről, vagy túl optimista (kormányoldalról) vagy abszolút lehúzó, negatív (az ellenzék részéről). Nem értem. Ők nem olvassák az elemzéseket? Nem szembesülnek a tényadatokkal? Valószínűleg igen, csak balga mód azt gondolják, hogy lehet a jó népet hülyíteni.

Bár szeretnék politikailag elfogulatlan és kiegyensúlyozott lenni, pártatlanul bizony nem állíthatom azt, hogy amennyire fényezi magát az éppen hatalmon lévő baloldal, olyan mértékben igyekszik befeketíteni őt a jobboldal. Mert ez nem igaz. A hivatalban lévők ugyanis legalább megkísérlik néha visszafogni magukat, és valós eredményekkel kampányolnak, igaz, a kelleténél jobban hangsúlyozva azokat. Míg az ellenzék – és azon belül is egyértelműen a Fideszhez tartozók – egyszerűen valótlanságokat állítanak. A növekvő foglalkoztatottságról azt állítják, hogy csökken, a csökkenő és nemzetközi viszonylatban is jónak számító munkanélküliségi rátáról, hogy nő. A dinamikus exportról, a növekvő beruházásokról nem beszélnek, helyette nagy általánosságban azt állítják, hogy a kormány tönkretette a gazdaságot. A valóban visszafogottabban növekvő – de azért növekvő – belső fogyasztást úgy állítják be, mintha a lakosság nagy többsége kénytelen lenne lemondani korábban meglévő javakról. Egyáltalán, mindent borzasztó negatív színben tüntetnek fel, és abszolút ellentmondásos dolgokat követelnek. Hiszen nem kell ahhoz közgazdásznak lenni, hogy bárki tisztában legyen vele: az egyensúlyi szempontoknak, a költségvetési hiány csökkentésének, a külföldi államadósság mérséklésének az útja a teljesítmény nélküli jövedelemnövekedés visszafogása, a kiadásaink átgondolása. Ezért vagy csekket osztogatunk a lakosságnak az egy főre jutó államadósságról (ami persze önmagában baromság, hiszen az államadósságot nem lehet egy főre értelmezni), vagy olcsóbb árakat és magasabb jövedelmet követelünk, de az egyik kizárja a másikat.

Az uniós parlamenti választási kampány még csak most indult, és bár már hetekkel ezelőtt megállapodásokat kötöttek a pártoka normális hangnemről meg egyebekről , abszolút nem lehet normálisnak nevezni, amit művelnek. De tudják, erre számítottam. Én bizony egy percig sem hittem el, hogy politikusaink képesek még értelmes dolgokról, érdemben, érvekkel vitatkozni. Az utolsó országgyűlési választások óta ugyanis Magyarországon folyamatos kampány-hangulatban élünk. A nagy leleplezésekkel nálam már sikerült elérni a csömörnek azt a szintjét, hogy talán arra se reagálnék, ha az egyik oldal tényleg bebizonyítaná a másikról, hogy az maga a Sátán vagy valamelyik amerikai akciófilm negatív főhőse. S ez nagy baj. Ugyanis ettől a ponttól kezdve ki vagyok téve annak a veszélynek, hogy hagyom: döntsenek nélkülem az engem is igencsak érintő ügyekben. Hogy egyszer csak az sem érdekel majd, valóban jobban vagy rosszabbul mennek-e az országban közös dolgaink, és beállok a dicsőítők vagy mindent fikázók sorába. S csak aszerint változtatom az álláspontomat, hogy aznap milyen lábbal keltem fel. Ezt akartuk 1989-ben? Ezt akarták tisztelt politikus urak és hölgyek, vagy egy gondolkodó Magyarországot?