A kormánypárti frakciók (az ellenzéki képviselők jelentős részének tartózkodása mellett) hétfőn megszavazták, hogy szűnjön meg április elsejétől a vizitdíj, a kórházi napidíj és ne is kerüljön bevezetésre a felsőoktatási hozzájárulás (köznapi nevén a tandíj).
A tett dicséretes, a szocialisták előremenekültek, hiszen a népszavazási kérdés arról szólt, hogy 2009. január elsejétől szűnjenek meg a díjak. Ezzel megmutatták, hogy érti a népakaratot (mi szerint nem szeretnénk 300 forintot fizetni), bár a háziorvosok nyilván nem örülnek, hogy a havi 150 ezer forintnyi vizitdíjat két hét múlva már nem kapják meg (-1,3 millió forint erre az évre.) Néhányuk a kereskedelmi televíziók híradóiban többször is megszólalt, hogy jelentős bevételtől esnek el, és például ki kell küldeniük az aszisztensüket. (Sajnálom Marika néni, hogy ilyen sokat várt, talán nem kellett volna igennel szavazni múlt vasárnap. Most én viszem be az adatait a rendszerbe, én nyomtatom a receptet és Kovács úrnak is én mérem meg a vérnyomását.) Mentőötletként az egészségügyi miniszter azt javasolja, hogy az állam által eddig (a gyermekek, diákok, munkanélküliek, hajléktalanok, naponta többször orvoshoz járók, etc. után) fizetett vizitdíjat szétosztja a háziorvosok között. Ennek pedig a gyerekorvosok "örülnek", hogy vizitdíj-bevételük kétharmadát ezután mások kapják.
Az ellenzék (a több mint 3 millió igen szavazatot a háta mögött érezve) rögtön előállt javaslataival, a költségvetés azonnal pótolja az egészségügyből kieső pénzeket - mintha az Alkotmánybíróság nem azzal engedte volna átmenni a népszavazási kezdeményezést, hogy az nem költségvetési kérdés - természetesen az adófizetők (és így az igennel szavazók egy részének) befizetéseiből. "Mi is az a 17 milliárd?" - kérdezhették. "Az a kormány tényleg ne számítson semmire, amely a 9000 milliárdos központi büdzsében vagy a 1400 milliárdos Egészségbiztosítási Alapban nem talál ennyi pénzt..." A javaslatok szerint a játékadóból és a kormányzati kommunikációból lehetne kisegíteni az orvosokat. Azt nem tették hozzá, hogy a költségvetésből kieső bevételt honnan kellene pótolni. (Nyilván, mint az egyszeri vásárló a plázában, hitelből).
A kormány (mindenek előtt a szocialista frakció egy része) mindebből azt a következtetést vonta le, hogy még rosszabb lesz a helyzet szeptemberben, amikor a nép előreláthatólag kisebb többséggel ugyan, de le fogja szavazni a egészségügy átalakításáról szóló törvényt is. Így inkább menekülne előre: kivenné az üzleti biztosítókat a rendszerből, és máris megszeretik az új rendszert a polgárok. Bár eddig azt magyarázták, hogy egy biztosító hatékonyabban működik, mint az állam - úgyse hitte el senki. Ráadásul - mondták - "a biztosítók már úgy is tétováznak, inkább mi mondjuk, hogy nem, mint ők" (vagy a nép).
Itt kérem, a nyugdíjrendszer 1997-es reformja óta semmi jelentős nem történt, hacsak az uniós pénzek fogadására létrejött szervezeteket vagy a felsőoktatás uniós rendszerre való átalakítását nem számítjuk, bár azok "kötelezőek voltak". Hogy valaha is rendbe teszik választott képviselőink és kormányunk a közigazgatást, oktatást és mindenek előtt az egészségügyet, nem tudhatjuk. Csak azt, hogy a cirkusz és a tétovaság jól elvan egymással.
