A tyúk volt előbb vagy a tojás? A mindeddig megválaszolatlan kérdés jut eszembe, amikor a korházi napidíjról gondolkozom. Kezdjük fizetni, hogy jobb legyen a szolgáltatás minősége, vagy legyen jobb a szolgáltatás minősége, alacsonyabb a tb-járulék és akkor majd fizetünk. A fizetnivaló melletti érvek egyike ugyanis az, hogy ha beszedik, akkor abból fejleszthetnek a korházak, javulnak a befekvő betegek ellátási körülményei.
Hogy honnan kell elindulniuk? A minap felvettem egy stoppost a tanyavilágban. Az ötvenes éveiben járó férfi máról holnapra él, így tartja el családját. (Szerintem neki teher a napidíj.) A télen a sors a korházba juttatta, így az ő által elmondottakat tolmácsolom most. A bent fekvők etették azokat a szobatársakat, akik nem tudták magukat ellátni. Ha nem így tettek, akkor egy óra múlva az érintetlenül hagyott tálakat vitték vissza a korházi konyhába.
- Nem volt ott nővér erre a feladatra - kérdezem megdöbbenve alkalmi útitársam.
- Voltak, de hát szegényekre annyi műtött jutott, hogy az sem tudták, hogy hol áll a fejük - jött a válasz, amelyből kiderült, hogy lusta nővér talán nincs is, csak kevés.
Az ilyen szolgáltatásért kár fizetni. Ha minden olyan lenne, mint az először a nyolcvanas években vetített Klinika című filmsorozatban, akkor könnyebben mondanám: fizessünk azért, amiért fizetni érdemes.
A probléma viszont nem a napidíj maga. A baj az, hogy húsz évvel a rendszerváltás után még mindig ott tartunk, hogy ha fizetünk, akkor majd jobb lesz. Talán! Ha fizetünk, akkor majd nem lesz hálapénz. Talán! Ha fizetünk, akkor majd kevesebb lesz a várakozási idő. Talán! Jövőt építünk 2008-ban, de akkor az elmúlt húsz évben mi történt?
