Természetesen teljesíteni akartam az igazgatónő kérését, és elküldtem hozzá az egyik megbízható munkatársamat. Akit ő igen alaposan tájékoztatott arról, hogy az iskola kis-létszámú, tíz-tizenöt fős osztályokban oktatja, igen magas színvonalon a tanulókat, és a gyerekek a legkülönbözőbb tanulmányi és sportversenyeken értek el országos, megyei és városi eredményeket, amiket az igazgatónő persze pontosan felsorolt. Kiemelte, hogy a nyolcadikos, végzett tanulóik mindegyikét felvették a megjelölt, jó nevű gimnáziumokba; s különösen büszke a helytörténeti vetélkedőkön való helytállásukra – mondta. (Bevallom, az oktatói-nevelői munkájuk eredményességéről eddig sem volt kétségem. Igaz, engem nem az impozáns statisztikai adatok győztek meg, hanem kedves ismerősöm hozzájuk járó „számítógépes zseni” kisfia, akinek korábban, más, hagyományos iskolákból beilleszkedési problémái miatt el kellett jönnie, itt viszont nagyon jól érzi magát.) Majd kolléganőm kérdéseire válaszolgatva rátértek a – szerintem – lényegre: az iskola gazdálkodásának problémáira. Ami főként abból adódott, hogy a magániskola korábban a megyei önkormányzattól bérelte – igen kedvezményesen – a tanításhoz szükséges helyiségeket, mely bérleti szerződés három évre szólt, és mivel közben egy ingatlanfejlesztő vállalkozás az ingatlant megvette az önkormányzattól, ezzel együtt „megkapta” a bérlőt is. Majd – ahogy az egyébként egy vállalkozástól elvárható – lemérte és utána számolt annak, hogy az iskola valóban akkora területet használ-e a közel egymillió forint bérleti díjért cserébe, amekkorát a szerződés rögzít, vagy netalán többet. Hát többet használt! Ezt az igazgatónő se tagadja. Azon mégis igencsak fölháborodott, hogy a tulajdonos kiürítette velük a „jogtalanul” használt termeket, sőt, mivel útjában volt, egyik-napról a másikra, értesítés nélkül, a téli szünetben ledózeroltatta a nemrégiben, önkormányzati támogatással épült tornatermet. (A történeti hűség kedvéért itt kell megjegyeznünk, hogy néhány héten belül viszont a cég a saját költségén, egy neki megfelelőbb helyen építtetett egy új tornatermet, aminek a használatba vételi engedélyére kicsit várni kellett ugyan, de ez alighanem részletkérdés.) Még arra se volt idejük – sorolta az igazgatónő kolléganőmnek -, hogy a benn lévő szereket kihozzák. Mindez többszöri ide-oda költözéssel járt, és mivel ebben a magániskolában egy évre 320 ezer forintot fizetnek a szülők, többen úgy döntöttek, máshova viszik a gyereküket. Eddig tíz-tizenkét tanuló és az utánuk járó bevétel esett ki, és az igazgatónő – jogosan – attól fél, újabb tanulókról és az utánuk járó bevételről kell majd lemondaniuk. Amihez tehát ő a lapunk segítségét kérte, hogy nyugtassuk meg a szülőket, nincs mitől tartaniuk, az iskolában rendben folyik a tanítás, nemhogy elmenni nem érdemes innen, hanem inkább most kéne beiratkozni, amikor több évfolyamon is felszabadult néhány hely.

Kolléganőm lényegében a fenti tartalommal, de interjú formájában elkészítette a cikket, és megküldte a nyilatkozóknak egyeztetésre. Az ingatlanfejlesztő vállalkozás szaktanácsadója apróbb javításokkal megfelelőnek találta, az iskola igazgatónője azonban kijelentette, hogy nem járul hozzá a vele készült interjú közléséhez, mert abból nem az derül ki, amit szeretett volna. Ha ezt elolvassák a szülők – mondta -, még kevésbé íratják be hozzájuk a gyerekeket.

Hát most segítsenek Tisztelt Olvasóink! Az igazgatónő kezdeményezte a beszélgetést. Mi szerettünk volna neki segíteni, ezért megpróbáltunk a tényeknek utána járni és azokat visszaadni. Mi a teendő azonban akkor, ha a tények nem az iskola igazát igazolják egyértelműen? Dobjuk a szemetes kosárba a „témát”, felejtsük el? Vagy az a kötelességünk, hogy igenis jelenjen meg: a magániskola vezetősége ugyan valóban magas szinten műveli az oktatást-nevelést, de az iskola vállalkozásként való irányítása (ne feledjék, magániskoláról van szó!) gondot okoz nekik. A korábbi kedvezményes feltételekkel ugyanis biztosan nem tudják a jelenlegi bérleményt hosszú távon megtartani (ha lejár a szerződés, több mint a duplájára emelkedik a díjuk), új, perspektivikus megoldás pedig – bár keresik – egyelőre sehol nem kínálkozik. (Az, hogy az önkormányzat adjon nekik hosszú távon segítséget, a saját nyolc iskolájának a fenntartása mellett, nem valószínű, hiszen a képviselők jó része – élükön a polgármesterrel – meg vannak győződve arról, hogy a magániskola a saját hibájából került nehéz anyagi helyzetbe.)

Mint látják, némi vívódás után úgy döntöttem, nem dobható a szemetesbe „a téma”; még akkor se, ha valóban lesznek olyanok, akik ráismerve a történetből az intézményre, ennek a cikknek a hatására nem ebbe az iskolába íratják a gyereküket. Az persze, hogy egy tehetős szponzor is elolvasson minket, és ne üzleti alapon, hanem kizárólag az iskola oktatási-nevelési munkáját értékelve biztosítson helyiséget, pénzt...; hát ilyen sajnos csak a mesében van. Ezért a történet álljon itt az iskola megnevezése nélkül, de másoknak is okulásul szolgálva!

(Cikkünk elészülte után kaptuk a hírt: az iskola csődbe ment, a gyerekeket szélnek eresztették, ám az igazgatónő megpályázta az egyik önkormányzati iskola vezetését. Nem kapta meg, de a képviselők negyven százaléka rászavazott.)