Elvileg egy hónapja mehetünk útlevél helyett személyi igazolvánnyal a régi uniós tagországokba, de a gyakorlatban, mint kiderült, ez az azért nem ennyire egyszerű. Elvileg azóta vállalhatunk szabadon munkát az EU-ban, de már ahol, mert két kivétellel ez sem pont így van. Elvileg...., nos, talán fontosabb, hogy az elmúlt egy hónapban nem emelkedtek az árak erőteljesebben. És bár cukrászdát éppen egyetlen honfitársunk sem nyitott Bécsben – vagy nem tudunk róla -, a tőkeerősebb versenytársak sem lepték el a belföldi piacot.

Ami megváltozott: elkezdtünk megtanulni uniós pályázatokat írni, de persze menet közben kiderült, hogy pont ahhoz a projekthez, pont abban a térségben, pont a kiszemelt konstrukcióban nem könnyű megfelelni a feltételeknek. Elkezdtünk euróban is számolni, főként a nyugati határ mellett és a turistákat fogadó vendéglátóhelyeken. (No meg a bankban, amikor a forintkamatok elrettentenek a hitelfelvételről, de ajánlanak helyette olcsóbb devizahiteleket.) S egyáltalán, elkezdtünk a 15 után 25 tagországot felölelő Európai Unióban gondolkodni, bár a statisztikai adatok elemzésekor még néha kissé meg vagyunk zavarodva.

Egy hónappal az uniós csatlakozásunk után – néhány nappal a uniós parlamenti választások előtt – sok minden maradt tehát változatlan a minden napi életünkben, főként a kézzel fogható dolgok. De a gondolkodásunk, ha lassan is, de átalakul. Vajon milyen mérleget vonhatunk majd meg negyedév, félév, egy év, öt vagy tíz év múlva?