Akik tényleg nyomot hagynak a tanulni vágyóban, akik akár egész életét megváltoztathatják jó irányban - ilyen tanár kevés van. De van egy igaz történetem egy osztályról, akik a Harlemben tanultak és mindennapos volt a drog, az alkohol, a bûnözés. Mégis évekkel késõbb az osztály nagy része diplomás, jól szituált és boldog családi életet élt. Az iskola kíváncsi volt, hogy miért történt mindez, így és felkeresték a diákokat, akik kivétel nélkül egy idõs tanárnõjüket nevezték meg. Ezek után persze felkeresték a még élõ tanárnõt, és neki is feltették a "miért" kérdést. Õ szerényen csak annyit mondott: "Én nagyon szerettem Õket!" Szóval a tanításnak, fõleg az általános iskolában, és a középoktatásban azt kellene jelentenie, hogy „nyomot hagyni!” Ilyen szempontból teljesen egyetértek az oktatási tárca kezdeményezésével, hogy szülõi beleegyezéssel lehessen buktatni, mert ott nem ez a legfontosabb, hogy elszámoltassunk. És azzal megbélyegezzük, és görcsössé tegyük a diákot. Nekem sajnos nem volt az életemben olyan, akire így emlékeznék, de hiszem, hogy vannak ilyen pedagógusok, akik tudják, hogy helyes hozzáállással, bíztatással megalapozhatják egy gyermek életét, sikereit, boldogságát. Csak érintõlegesen tartozik a témához, de nagyon kedves történet a 2. Erõlevesbõl, ezért hadd ajándékozzam ezt zárásként:

A megmentõ
Az apátlan-anyátlan kislány a nagymamájával élt.Egy éjszaka tûz ütött ki a házban, és az idõs asszony ott veszett, amikor megpróbálta kimenteni az emeleti hálószobában alvó gyermeket. A tûz gyorsan elharapózott, hamarosan lángokban állt az egész emelet. A szomszédok kihívták a tûzoltókat, aztán csak tehetetlenül álltak, mert a lángok elzártak minden bejáratot. A kislány megjelent az emeleti ablakban, segítségért kiáltozott, miközben a tömegben elterjedt a hír, hogy a tûzoltók csak néhány perccel késõbb érkeznek, mert valahol másutt is oltanak. Hirtelen elõkerült egy létrás ember, a falnak támasztotta a faalkotmányt, és eltûnt a tetején. Amikor ismét elõbukkant, a kislányt tartotta a karjában. Átadta a lent várakozóknak, és nyoma veszett az éjszakában. A hatósági vizsgálat feltárta, hogy a gyermeknek nincs élõ rokona, és néhány hét múlva összeült a városi tanács, hogy eldöntse, ki vegye magához és nevelje fel az árvát. Egy tanár vállalta a feladatot. Kijelentette, hogy õ jó nevelést biztosíthatna a kicsinek. Egy farmer is ajánlkozott, mondván, hogy a tanyáján egészséges, jó körülmények között cseperedhetne fel a kicsi. Mások is jelentkeztek, mindenki hangsúlyozta, milyen elõnyöket kínálnak a gyermek számára. Végül a város leggazdagabb polgára emelkedett fel: - Nálam megkaphatja mindazt, amit eddig említettek, ráadásul minden egyebet, ami pénzzel megszerezhetõ A gyerek mindvégig hallgatott, tekintetét a padlóra szegezte. - Kíván-e még szólni valaki? - kérdezte az ülést vezetõ elnök. Erre lassú, nehézkes léptekkel egy férfi jött elõre a terem végébõl. Megállt a kislány elõtt és a karját nyújtotta felé. A tömeg felhördült. A férfi kezét és karját borzalmas sebhelyek borították. - Ez a bácsi mentett meg! - kiáltott a kislány. Egyetlen lendülettel a nyakába ugrott, görcsösen kapaszkodott belé, mint azon a vészterhes éjszakán. A vállára hajtotta a fejét, és pár pillanatig zokogott, azután felnézett és a férfira mosolygott. - Az ülésnek vége - szólt az elnök.

Kreutz Zsolt
Willtord Magyarország