Az euró-t útjára indító Maastrichti Szerződés már 1992-ben kifejezte azt az óhajt, hogy hosszabb távon az euró legyen a hivatalos pénznem az Európai Unió minden tagállamában. Ez érthető, hiszen az EU-tagállamok között jelenleg az euró a legfontosabb kohéziós erő, mint gazdasági mint pedig társadalmi tekintetben. Előbb-utóbb Anglia is kénytelen lesz feladni az angol fontot, Svédország már most aktívan latolgatja a csatlakozást. E tekintetben fontos új fejlemény, hogy az euró-zóna tagállamai már kifejezték azt a törekvésüket is, hogy saját gazdaságpolitikájukat is mind szorosabban összehangolják, adott esetben Anglia kihagyásával.

A tíz új tagállam számára az euró átvétele nem kötelező de nyilvánvaló, hogy az euró-zóna gazdasági súlyához képest szinte töredéknyi , és a külfölddel szemben súlyosan eladósodott országoknak mint gazdasági egységeknek semmi esélyük sincs egy stabilan megbízható saját fizetőeszköz fenntartására az euró és a dollár által dominált világgazdasági színtéren. Ez a megállapítás a magyar forintra is vonatkozik.

A forintnak tehát mennie kell, de a magyar gazdaság – és a magyar népjólét – szempontjából egyáltalán nem közömbös, hogy ez a lépés mikor és hogyan történik.

Nézzük először az időpont kérdését.

Minthogy a magyar gazdaság - a kormányzati szektor és az üzleti szféra - a külföld felé súlyosan eladósodott, és a fizetési mérlegben ijesztően növekszik a pénzpolitika részéről nem kontrollálható, külföldre irányuló fizetési kötelezettségek súlya ( profit repatriálás, EU – tagsági díj, stb. ), ezért a forint nemzetközi pozíciója erősen bizonytalan. Sokat mondó, hogy a forint 2002 évi felértékelődését az akkori viszonylag magasabb kamatláb okozta, ami pedig egy fizetőeszköz erejének vagy védelmének igen kockázatos - és kétélű – eszköze. Éppen ezért a forint további felértékelődésére számító külföldi spekulációt igen könnyű volt elhárítani - a kamatláb csökkentésével.

De mi a helyzet akkor, ha egy újabb spekulációs hullám - kihasználva a nagyfokú külföldi eladósodást - most már a forint leértékelődésére spekulálna ? A forint jelenlegi gyengülése már jelzi ennek a reális lehetőségét. Egy ilyen spekulációs támadást már sokkal nehezebb lenne kivédeni, és bizonyára együtt járna a hazai kamatláb drámai emelésével, annak minden pusztító következményével együtt, beleértve egy új inflációs hullámot is.

Tehát a magyar forint egy erősen sebezhető valuta, ezért az EU – tagságot követően jól felfogott magyar érdek lenne egy mielőbbi csatlakozás az euró-hoz, a várhatóan kötelező két évi próbaidő után.

Ehhez azonban, mint tudjuk, a jelenleginél sokkal jobban meg kell felelni a maastrichti kritériumoknak, függetlenül attól, hogy Brüsszelben ezeket a kritériumokat már eddig is meglehetősen rugalmasan kezelték az euró-zóna kialakulása kapcsán. Ám egy várhatóan rugalmas brüsszeli elbírálás ellenére is jelenleg nincs sok kilátás, hogy Magyarország záros határidőn belül lényegesen javítani tudná a kérdéses monetáris és fiskálpolitikai mutatókat. Ennek oka: a magyar közéletben még dominál a politikai okokból motivált fiskálpolitikai túlköltekezés - szöges ellentétben a maastrichti kritériumokkal. Ha például az euró-hoz való csatlakozásra még a 2006-ban esedékes parlamenti választásokkal egy időben kerülne sor, aminek a lehetőségét a rugalmas brüsszeli politika egyáltalán nem zárja ki, akkor a pártok számára gyakorlatilag már 2006-ban megszűnne az a lehetőség, hogy egymást túllicitálva igyekezzenek megnyerni a választást.

Következtetés: az euró bevezetése valószínűleg hosszabb évekre kitolódik, közben azonban – éppen az ingatag helyzet ismeretében - spekulatív támadások sorozata várható a forint ellen, ami súlyos leértékelődést okozhat. Valószínű, hogy éppen egy ilyen pénzpiaci nyomás fogja kikényszeríteni az euró bevezetését, a hazai politika elodázó kísérletei ellenére.

A második kérdés, hogy ideális körülményeket feltételezve milyen monetáris paraméterek biztosítanák a magyar gazdaság számára a maximálisan elvárható előnyöket, cserében a forint feladásáért ?

Nos, az euró-ra történő átállás kapcsán kulcsfontosságú a forint – euró átváltási árfolyam , tehát az az árfolyam, amellyel az átállás pillanatában a magyar forintot „eladjuk” euróért. Vagy - ami ugyanaz - hogy hány forintért fogunk eurót venni az átállás pillanatában? Könnyű belátni ennek az átváltási árfolyamnak az óriási fontosságát. Ha például az átállást megelőzően a forint erősnek bizonyulna, akkor annak feladásával a csere kapcsán több euróhoz jutna az ország, mint ellenkező esetben. Ha pedig több euróhoz jutnánk, ez azt jelentené, hogy az euró által képviselt összeurópai gazdagság egészéből nagyobb rész kerülne a birtokunkba, mint egy rossz átváltási árfolyam, azaz egy gyenge forint cseréje kapcsán.

Ha pedig - egy alacsony átváltási árfolyam miatt - a cserét követően az ország saját euró készlete viszonylag kicsire sikeredne, akkor ennek számos és elkerülhetetlen negatív következménye lenne. Nevezetesen: a kamatláb emelkedése, a fizetési mérleg további romlása és egy még nehezebben kezelhető költségvetési deficit. Mindez persze csökkentené az életszínvonalat. Minthogy a csatlakozással az önálló magyar monetáris politika megszűnik, ezért a továbbiakban a fiskálpoltikának kell vállalnia a gazdasági hozzáidomulás minden terhét. Ez a gyakorlatban az un. szociális jóléti állam teljes felszámolását is jelentheti. További szempont, hogy a forint elértéktelenedése az ország összértékeinek a devalválását is jelenti. És ebbe bele kell érteni nem csak a termőföldeket és az egyéb ingatlanokat, hanem a szellemi értékeket és a munkaerő értékét is, azaz a munkabéreket.

Sajnos, a hazai gazdaságban döntő szerepet játszó tényezők a gyenge forint irányába sodorják a forintot. Ugyanígy hat a külföldi eladósodás, ezért egy igazi csodára lenne szükség ahhoz, hogy végül is egy erős forinttal a kézben lépjünk be az euró- zónába.

Valószínű, hogy az országban működő nagyvállalatok már ma is döntően euró-ban tartják követeléseiket, hogy elkerüljék a majdani átállásból eredő forint veszteségeket.

Végül az átállás megtárgyalandó feltételei között nem lebecsülendő szerepet játszik, hogy az ország mekkora haladékot fog kapni ( kiharcolni ), hogy teljes mértékben felzárkózzék a maastrichti követelményekhez. Az ugyanis már most nyilvánvaló, hogy néhány kritériumot illetően, például a költségvetési deficit ügyében, komoly halasztást kell kérni. Egy erőltetett és gyorsított felzárkózás csak újabb terheket jelentene a magyar lakosság, a magyar adófizetők számára.

Dr. Plenter János