Ha az elhunytak és az élők – a halottlátók állításának megfelelően - valóban beszélni tudnának egymással, akkor komoly bajba kerülnék. Az alkalomhoz illően kimennék nevelőatyám és anyám sírjához a Rákoskeresztúri temetőbe. Most, október 23-án is. Ha beszélnének hozzám, egyetlen szavukat sem hallanám. Nem férnék közel a hamvaikat fedő kőlaphoz: bizonyára rajta – az övékén is, a többiekén is –állnak majd emberek és fütyülnek. Nevelőatyámról – 1984-ben halt meg – sok kortársa, mégtöbb tanítványa úgy szokott volt megemlékezni, hogy egyszerűen csak megkérdezik: ennek vagy annak a dolognak láttán, hallatán vajon mit mondana? Aztán találgatnak, megpróbálnak az ő gondolkodása, világlátása szerint válaszolni. Ha beszélni lehetne a halottakkal, szívesen megkérdezném: ugyan mit szól ahhoz, hogy ott állnak jó páran a kőlapján, az övén, a barátaién, mindazokén, akik a Nagy Imre emlékmű mellett lévő 300-as parcellában nyugszanak?
Talán azt mondaná, a háborúban a hadifogság, 1956-ban és utána a snagovi „kiküldetés”, a fogkiverő vallatás, a Kádár-börtön együtt nem fáj annyira, mint ez a sírgyalázás. Vagy: nem lenne jobb nekem szülővárosom temetőjében, az Avas lábánál? Vigyetek sürgősen oda! Vagy: az életében gyakran felidézett munkaszolgálatos emléket – az őrségbe küldött fegyvertelenek szójátékát: állj vagy eláslak! – aktualizálná: szállj le rólam, vagy mélyebbre ásom magamat! De az a legvalószínűbb, hogy ehhez már ő sem tudna hozzászólni, ha csak annyit nem, adjanak egy vodkát, hogy jobban tudjak örülni: ezeknek szerencsére már nem élek!
Börtöntársai közül már nem sokan maradtak. Egyiküket például olykor-olykor ott látom a Parlamentben, egyre visszafogottabban, egyre elkeseredettebben, már csak azért is, mert nemrégiben őt fütyülték ki a Nagy Imre emlékműnél. Őt és egyben a mártírhalát halt miniszterelnök lányát, aki a megemlékezőkkel egyetemben kereste fel édesapja sírját.
Negyvenhét évvel 1956 októbere után elérkeztünk oda, hogy az állami ünnep – megemlékezési alkalom – a leghivatalosabb közjogi méltóságok magánzarándoklásává fajult, a Rákoskeresztúri temetőbe hátrahagyva azt, amit képviselnek, csak személyükben, privát emberekként mennek el. Az erről szóló híradások alapján mást el sem lehet képzelni, mint azt, hogy beszédek, illő koszorúzás nélkül, de véletlenül sem csöndben zajlik a tiszteletadás: a 300-as parcella síremlékeiről ugyanúgy üvöltöznek és fütyülnek a „tavalyiak”, mint Deák Ferenc szülőházánál a minap.
Igaza lenne nevelőatyámnak: vigyük át sürgősen az Avasi temetőbe, mit keresek én itt ezek alatt? Nem kért egyikünk sem tiszteletadást, megemlékezést, azt pedig aztán végképp nem, hogy halálunkban is meggyalázzanak bennünket. Az Avas oldalában legalább magánhalott lennék: az én magánünnepem lenne ’56, s oda nyugodtan magammal vihetném a snagovi és a többi megölt barátom, társam emlékét.
A halottak és az élők azonban nem beszélnek egymással. Az utóbbiak – már amelyik – október 23-án nemigen tehetnek mást, mint elkeseredve otthon maradnak. Talán ezt tehetnék a közjogi méltóságok is a magánzarándoklat helyett – a sírgyalázók pedig maguknak, magukért fütyülhetnének. Az alattuk lévők sokkal többet is elviseltek életükben, a percemberekkel pedig halálukban végképp nem törődnek.