A tőkebefektetés akkor valósulhat meg, ha a tárgyalássorozat végén a két fél valamennyi kérdésben egyetért. A tőkebefektető a piac működését, az üzleti folyamatokat ismeri jobban, a vállalkozó pedig a termékét és saját csapatát. Így pedig előfordulhat, a felek eltérő elképzelésekkel futnak neki az egyeztetésnek. Ám mivel az érdek közös (a vállalkozás hosszú távú növekedési pályára állítása), a tárgyalások a megosztott sikert tűzik ki célul, amelyhez gyakran kompromisszumokat is kell hozni. Az alábbiakban a Széchenyi Tőkealapkezelő blogjának segítségével összegyűjtöttük azokat a témaköröket, amelyekben mindenképp közös nevezőre kell jutni.
Befektetési folyamat menete, időtávja
Mind a befektetőnek, mind a tőkét igénylő vállalkozásnak fontos, hogy előre lássa, miként fog zajlani és mennyi időt fog igénybe venni a befektetési folyamat. Mindkét félnek érdeke továbbá, hogy a folyamat zökkenőmentesen, viszonylag rövid idő alatt végbemenjen. A vállalkozások természetesen minél előbb hozzá szeretnének jutni a bővüléshez szükséges forrásokhoz, a tőkebefektető azonban még a befektetés előtt teljes körűen meg akar győződni arról, hogy a befektetés jó döntés, és hogy a későbbiekben nem derülhet fény tévedésre vagy eltitkolt információkra. Ezáltal pedig a befektetés előkészítésének hosszát befolyásolja, mennyire tud megfelelni a vállalkozás az adminisztratív elvárásoknak, kell-e bármilyen módosítással élni. Így pedig az első tárgyalástól a tényleges befektetésig három hónaptól kezdve akár több mint egy évig is eltarthat.
Az üzleti terv tartalmazza azt a cselekvési stratégiát, amely meg fogja határozni az üzleti modellt, az értékesítés elvárt eredményeit vagy épp a növekedés ütemét, így itt lényegében a felek arról döntenek, hogy milyen formában lehet működőképes és sikeres a befektetés. A vállalkozásnak határozott elképzelésének kell lennie arról, hogy a kínált termék vagy szolgáltatás hogyan értékesíthető eredményesen a célközönség felé, a tőkebefektetőnek pedig ennek megvalósításához hozzá kell járulnia. Ha csupán egyes célszámok terén térnek el a várakozások, könnyebb egymáshoz közelíteni az elképzeléseket, ha viszont a működés alapjául szolgáló üzleti modellben nincs egyetértés, a kompromisszumra kisebb az esély.
Exit stratégia
A tőkét bevonni kívánó vállalkozásnak elsődleges érdeke, hogy világosan lássa a kilépési lehetőségeit. Alaphelyzetben cél a világhír és az amerikai felvásárlás, de ennél sokkal szofisztikáltabb – és reálisabb – kilépési utak és megállapodások is léteznek. A profitorientált tőkebefektető a kivásárlási ár maximalizálásában érdekelt – amit gyakran épp a korai exithez kötődő kilépési jogaiból eredően érhet el –, ugyanakkor a belépés pillanatától gőzerővel dolgozik az exit elérésén.
A tőkebefektető kizárólag olyan vállalkozásba fog befektetni, amelyet az üzleti terv megvalósítására képes menedzsment vezet, vagy az üzleti terv része a megfelelő menedzsment beépítése. A tőkebefektető tisztán szakmai szempontokat vesz figyelembe a döntésnél, míg a célvállalkozás esetében személyes preferenciák is előkerülhetnek. Előfordulhat például, hogy a tőkebefektető úgy gondolja, hogy a vállalkozást vezető személy(ek) nem alkalmas(ak) a cég irányítására. Ebben az esetekben az alapító vagy elfogadja a szakmai szempontot, és átengedi a vezetést az erre alkalmas személy(ek)nek, vagy más utat választ az anyagi forrás biztosítására.
Cégérték, részesedések
A vállalkozás első látásra abban érdekelt, hogy minél nagyobb mennyiségű tőkéhez minél kisebb részesedés átengedése fejében jusson hozzá, míg a tőkebefektető jellemzően nagyobb részesedést (és ezáltal irányítást) szeretne a vállalkozásból, miközben a növekedéshez szükséges megfelelő összegű tőkét biztosítja a cég számára. A gyakorlatban a tőkebefektető által megszerzett üzletrész arányát alapvetően a cég értéke és a befektetett tőke mennyisége határozza meg. Fontos látni, hogy egy túlságosan nagy szeletet kihasító első befektető gyakorlatilag ellehetetleníti a következő körös befektetést.
