Prezentációnk végén esetleg taps hangzik el, majd sokan gratulálnak, néhányan megveregetik a vállunkat, hogy milyen remek beszédet mondtunk, mennyi hasznos információt osztottunk meg. Ha azonban a prezentáció után napok telnek el valós visszajelzés nélkül, ha a telefon csendes, és az e-mail fiókunk üres, ha nem érkeznek további visszajelzések, kérdések, nem jelentkeznek a potenciális partnerek, nem kapunk meghívást egy újabb prezentáció megtartására, akkor valamit nem jól csináltunk. Kezdhetünk gyanakodni, hogy inkább az udvariasság diktálta a pozitív visszajelzéseket. Sokan ugyanis úgy érzik, szinte kötelező tapsolni és megveregetni az előadó vállát, valójában viszont nem ennyire pozitív, amit gondolnak. Ám a kritikát felvállalni nagyon kevesen merik, és jól kritizálni, nem bántóan, azt is kevesen tudják.
Való igaz, a kritika nehéz visszajelzési forma. De ne feledjük, általa jobb előadók lehetünk. Legalábbis akkor, ha olyanoktól kapjuk, akik valóban azt szeretnék, hogy jobban teljesítsünk legközelebb. Előadóként arra is rá kell jönnünk, hogy tudjuk őszinte örömmel és nyitottsággal fogadni a nem dicsérő visszajelzéseket is. Ez is egyike azoknak a helyzeteknek, amikor a köszönöm a legjobb válasz – itt talál még néhány másik ilyet.
Sokan azt gondolják, hogy ha kritikát kapnak, az kellemetlen, s feszengve élik át, mondhatni, túl. Úgy érzik, a kemény munka, amit belefektettek a prezentációba, semmissé válik. De a valódi kritika nem bántó, hanem hasznos értékelés.
Engedjük el az egót!
Gondoljunk bele őszintén, szívesen hallgatjuk a kritikát? Vagy szemellenzőt viselve boldogan fogadjuk a kevéssé sem őszinte gratulációkat, és abba a hitbe ringatjuk magunkat, hogy szuperül teljesítettünk? A kritikát nehéz elfogadni, mert nem kenegeti balzsammal az egónkat. Ha azonban megpróbáljuk úgy kezelni a dolgot, hogy az a cél, hogy fejlődjünk, hogy mindenki, aki véleményt nyilvánít az előadásunkról, valójában abban segít, hogy a közlendőnk – ami nyilvánvalóan fontos nekünk – még jobban eljusson a közönséghez, akkor máris könnyebben megy majd a hallgatás.
Hallgassunk! De komolyan!
A második szabály, aminek betartása segít a kritikákat elfogadni, hogy tanuljunk meg valójában hallgatni. Úgy hallgatni, hogy nem vágunk közbe, és nem kalandozunk el még gondolatban sem, ha valaki bírálja a munkánkat. Nem szakítjuk félbe, sőt, tudatosan törekszünk rá, hogy végig is gondoljuk, amit mondott a másik. Még akkor is, ha esetleg végül arra jutunk, hogy nem értünk egyet a kritikájával – ez szívünk joga. Céges meetingeken gyakran alkalmazzák a „beszélő botot” a moderálás eszközeként: a csoportból az beszélhet, akinél a bot van, és a többiek hallgatják. Lényeges, hogy végighallgatják. Képzeljük azt, hogy a kritikát gyakorló partnerünknél van a bot!
Ha megkérdezzük a hallgatókat, hogy mit gondolnak az előadásról, gyakran kapunk unalmas válaszokat, mint például „Nagy voltál!”, Fantasztikus munka!”, ami adott pillanatban jó érzéssel tölthet el, de semmi konkrét visszajelzés nem érkezik általuk, üres frázisok. Ehelyett tegyünk fel gyakorlatias kérdéseket, mint például:
- Mi volt a legjobban tetsző ötlet a prezentációból?
- Miről hallottál volna részletesebben?
- Mit lehetett volna inkább kihagyni?
- Voltak olyan részek, amikor elkalandozott a figyelmed? Melyek voltak azok?
- Követhető volt, ahogy beszéltem? Elég idő volt feldolgozni az egyes témákat?
