A Coface Hungary legfrissebb elemzése szerint a megkérdezett több száz magyar vállalatvezető 41,6 százaléka nem reménykedik a közeli gazdasági fellendülésben, hanem legkorábban csak 2010 második felében számít biztató jelekre. „Az, hogy a kilábalás ideje 2010 második féle lehet a vezetők szerint, két dolgot jelent. Az egyik, hogy nem rövid távról beszélünk, a másik pedig az, hogy valójában felmérhetetlen számukra az, hogy mikor fordul jobbra a gazdasági helyzet" - magyarázza Dercze Zoltán, a Coface országigazgatója. A 2010 második felére vonatkozó becslést ugyanis a média már jó ideje sugallja, tulajdonképpen a mindennapi hangulat része, így ha a cégvezető ezt a dátumot jelöli meg, az azt jelenti, hogy igazából nem tudja mire számítson. Mivel a piaci információk vagy megrendelések alapján nehezebb félévnél előrébb látni, ez egyben azt is jelenti, hogy viszont azt az időszakot, amit átlát, ott nem vár változást, teszi hozzá Dercze. Mindemellett a megkérdezettek 39,9 százaléka eleve úgy nyilatkozott, hogy nem is tudná megmondani a várt fellendülés kezdetének időpontját.
Új piacok felépítése
Dercze szerint ugyanakkor a magyar vállalkozások jó irányban keresgéltek a túléléshez. A legtöbben úgy nyilatkoztak, hogy új piacokat kerestek, ami az országigazgató szerint jó reakcióképességet mutat. Másfelől ez meglepő, mert az év elején olyan sebességgel estek vissza a megrendelések a bejáratott piacokon, hogy nehezen találhattak időt és alkalmat új piacok felépítésére. Dercze úgy látja, hogy nő a tudatosság a hazai cégvezetőkben, hiszen második legnépszerűbb intézkedés a válság kezelésére az volt, hogy a cégek a vállalkozások áttekintették kintlévőségeiket. Úgy véli, hogy ma már sokkal hamarabb lépnek a behajtás ügyében a vállalkozások, és jelentősen megnőtt a belső credit management tudatossága is.
Ugyanakkor a válság miatt a finanszírozási struktúra átalakítása lett a harmadik legnépszerűbb megoldás a cégek körében a válság kezelésére. Mivel az idei éve első néhány hónapjában erőteljesen szűkültek a banki finanszírozási lehetőségek, így inkább a szállítókkal finanszíroztatnak a cégek, ami praktikusan úgy működik, hogy lassítanak a kifizetéseken. Emellett voltak olyan cégek is, amelyek a rövidlejáratú forgóeszköz-finanszírozás egy részét faktorfinanszírozásra váltotta, bár ez utóbbi kicsit drágább megoldás. Azonban érdemes megjegyezni, hogy a lassított kifizetések valamint a hatékonyabb követeléskezelés azt eredményezte, hogy 2008 első kilenc hónapjához képest több mint 30 százalékkal nőtt 2009 első háromnegyedévében a felszámolási eljárások száma, pedig 2008 is rekordévnek számított a rendszerváltozás óta eltelt időszakban.
Sokan 10 százalék feletti visszaesést szenvedtek el
A válság kezelésére tett lépések között érdekes módon feltűnik az megoldás is, hogy voltak, akik igazából nem tettek semmit, bár Dercze szerint ezt csak azok engedhették meg maguknak, akiknek „kellemes" hátterük volt, és volt tartalékuk a válság hatásainak ellensúlyozására. A munkaidő csökkentése is a legnépszerűbb módszerek között volt, és leginkább a gyártói vonalon volt jellemző. Ugyancsak életképes megoldás volt az eszközök kis arányú értékesítése, hiszen azt, ami nem volt jól hasznosítható, érdemes volt készpénzre váltani a szűkös időszakban.
A válság talán legszembetűnőbb jele az árbevétel visszaesés volt: a megkérdezettek 42,48 százaléka 10 százalék feletti visszaesésről számolt be, 18,38 százaléknak 5 és 10 százalék között, míg 14,32 százaléknak pedig 5 százaléknál kisebb mértékű volt a visszaesés. Dercze szerint ez egy tipikus, egyáltalán nem meglepő jelenség, hiszen jelentős kereslet-visszaesést tapasztalhattak a magyar cégek, amit a magyar export zuhanása és a GDP számok hanyatlása is jól is mutat. Az országigazgató úgy látja, hogy ezekből az adatokból olvasható ki a legjobban a reálgazdasági hatása a pénzügyi válság következményeinek.
Ugyancsak negatív fejlemény, hogy a Coface adatai szerint a cégek 78,69 százalékának van rendszeresen lejárt követelése. Dercze úgy látja, hogy ez a közel 80 százalék nagyon nagy arány, de nem meglepő. Az a 20,34 százaléknyi megkérdezett vállalkozás, amelynek nincsenek ilyen gondja, az vélhetően létfontosságú (azaz valóban pótolhatatlan) szállító lehet, és erősek a piacon. Az országigazgató úgy látja, hogy ilyen körülmények között nagyon fontos a hitelezői védelem, és a jó követeléskezelés. Tapasztalataik szerint a számla lejárata után az első 2-3 hétben nagyon nagy valószínűséggel beszedhető a teljes összeg, azonban 90-120 nap után radikálisan csökken a behajthatóság.
Csődullám véget ér
Ugyancsak fontos megemlíteni, hogy a cégek bevallása szerint 57,63 százalékuknál nőtt a lejárt kintlévőség állománya. Ennek következményeként a kis cégek folyamatosan dőlnek ki, a felszámolási eljárások száma pedig folyamatosan növekedik. Ugyanakkor az is érdekes fejlemény, hogy míg az év elején a cégek 34 százalékának volt 50 millió forint felett a kintlévősége, mára ez az arány elérte a 40,62 százalékot, azaz a nagyobb cégeknél is negatívan hat a kintlévőség-állományra a válság. A Coface véleménye hogy a csődhullám hamarosan eléri tetőpontját, ami vélhetően 2009 vége, 2010 év eleje táján következhet be. „Utána a magas bázis miatt kisebb lehet a növekedés üteme, de 2010 második félévében abszolút értékben is csökkennie kell" teszi hozzá Dercze.
A hazai csődarány drasztikus magasságba ugrásának az egyik oka, hogy Magyarországon túl sok a cég a piac méretéhez képest, ebből következően alultőkésítettek. A cégek 92-94 százalékának az árbevétele a nem éri el az éves 20 millió forintot, tehát ezek a kis cégek nem lesznek képesek a válság okozta terhet. Dercze hozzáteszi, hogy ez nem feltétlenül baj, mert hosszabb távon nem életképes ez a rengeteg mikroszkopikus cég. Például az építőiparban tízszer annyi cég van bejegyezve, mint Ausztriában, pedig a piac mérete nem nagyobb. Sokszor az alvállalkozói rendszert adó- és járulékszabályok kijátszására hozzák létre, teszi hozzá Dercze.
Dercze úgy látja, hogy bár jelentősen fejlődött a követeléskezelés, de még mindig nem annyira része a magyar vállalati kultúrának, mint Nyugat-Európában. Úgy véli, hogy nemcsak a külső követeléskezelő cégek igénybevételénél kellene fejlődni, hanem a belső kockázat- és követeléskezelői gyakorlatban, azaz szabályozni, hogy az adott cégen belül ki, mikor, és mit tesz, és ezt a folyamatot be is tartani
