Piac & Profit: Hogyan jut arra a gondolatra egy racionális ismereteket tanuló diák, hogy otthagyva csapot papot, egyszer csak elkezd festeni? Hogyan egyeztethető össze ez a két világ?
Viszneki Vivien: A másik világ mindig része volt az életemnek, hobbiszinten mindig érdekelt. 18-19 éves koromban kezdődött, s bár gyerekként is vonzottak a színes ceruzák, sosem tartottam magam különleges tehetségnek. Véletlenül kerültem egy nagyon jó rajztanárhoz, és úgy éreztem, hogy hú, ez nagyon nekem való! Már az egyetem mellett éreztem, hogy valami másba szeretnék fogni. Egy darabig ment a kettő egymással párhuzamosan, majd sorra kaptam a megkereséseket, végül munkáim is az új irányhoz kötöttek. Nem akartam kidobni mindent a régi életemből, inkább organikusan alakult így, ide vezetett az élet.
PP: Végleges a választás az egyik vagy másik között?
VV: Nincs szó választásról, szerintem a két szemlélet jól működhet együtt. Hosszú távon szeretném úgy összekötni, hogy mindkettőből a legtöbbet hozzam ki. Úgy gondolom, van közöttük átjárhatóság, segíthetik, kiegészíthetik egymást. Amit a közgazdaságtanban vagy a marketingben megtanultam, hasznos lehet abban, hogy a művészetet másként közelítsem meg. És fordítva. Arra kerestem a választ, hogyan lehet a profitorientált szektorban működő megoldásokat a nonprofit szektorban használni. Ami működik a piacgazdaságban, miért ne kínálna megoldást más problémák esetén is.
PP: A marketing célja – nagyon sarkosan fogalmazva – termékek reklámozása, végső soron eladása. Eszköz lehet a festészet népszerűsítésére is?
VV: A művészetben nekem mindig az üzenet volt fontos: hogy a magam lehetőségeivel „elmondjam”, valamennyiünk életében van valami olyan, amivel szebbé tehetjük azt. Természetesen nem mindenkinek a festészet, de azt próbálom megmutatni, hogy a marketing eszközeivel az üzenet éppúgy közvetíthető, mint ha valamilyen terméket akarnánk eladni. A művészet azért fontos, azért adott sokat, mert szebben, jobban tudtam utána élni.
PP: Mi az a több, amit a festészet ad?
VV: Festés közben nekem nem számít semmi, csak az a pillanat, a most. Csak a kép és én. Mindenki érez ilyet, csak mindenki más tevékenység közben. Mindenkinek van olyan, amiben azt éli meg, amit én a festészetben.
PP: Mikor lehet így érezni?
VV: Amikor jobban leköt a tevékenység, mint hogy gondolkozni tudjak róla. Mikor én ezt megtapasztaltam, onnantól minden pillanatban így akartam élni.
PP: Mindezt visszaigazolta az élet. Volt egy sikeres kiállítás, hogyan tovább?
VV: Tavaly nyáron a Krisztina körúton a Mag galériában volt az első önálló kiállításom, valóban nagy volt az érdeklődés. Jövőre a Kaptárban mutatom meg az új, készülő képeket.
PP: Nem lehet megkerülni a kérdést, mindehhez honnan van az anyagi háttér?
VV: Most alapvetően szabadúszó egyéni vállalkozó vagyok, fél munkaidőmet kitölti, hogy online marketinggel segítem egy írónő munkáját, írok, szervezek, a másik 4-5 órában pedig a művészeti megrendeléseimmel foglalkozom. Festmények, digitális megoldások után érdeklődnek. Így tudok önfenntartó lenni.
PP: Miben segített, mit adott a mentorship program?
VV: A mentorcsoportban nagyon sok hozzám hasonló fiatal, már sikeres vállalkozó volt. Megmutatták, hogy ilyen fiatalon is lehet sikert elérni. A nulláról tanították, hogyan érdemes elindulni, formát öntöttek ahhoz, hogy a szakmai területen ki tudjak bontakozni. Meghatározó volt a kapcsolati tőke és a bizalom, hogy van kitől tanulni. Nem csak a mentoroktól, hanem egymástól is. A legtöbbet az a mentalitás és szemlélet adta, hogy menjünk és csináljuk! Sokkal frissebb, lendületesebb volt, mint egy egyetemi képzés.