Napjainkra már-már közmondásossá lettek a XVI-XVII. század fordulóján alkotó híres angol költő (John Donne) alábbi sorai: „sose kérdezd, kiért szól a harang: érted szól”. Nos, minden jel szerint az elmúlt szűk évszázad minden gazdasági kríziséből megerősödve kikerülő USA-dollár világuralmának végnapjait éljük. A szabadkereskedelemre épülő nyugatias világrend első számú pénznemének visszasüllyedése a fentebb nevesített - legfeljebb regionális jelentőségű - kulcsvaluták szintjére könnyűszerrel maga után vonhatja Észak-Amerika és az Európai Unió, sőt áttételesen a demokratikus berendezkedésű országcsoport relatív gazdasági súlyának ugrásszerű zsugorodását. E vészjósló trend érvényesülése esetén sorscsapásként következhet be – a XX. század első felében alkotó korszakos német konzervatív filozófus – Oswald Spengler világhírűvé vált bölcseleti főművének címe után szabadon: a nyugat alkonya.

A második világháború óta a dollár tölti be a világpénz szerepét a glóbuszon. A világkereskedelmi tranzakciók és a megtakarítások terén dominanciája a két olajválság, a szocializmus összeomlása és a 2008-as világgazdasági krízis végbemenetele ellenére továbbra is töretlen. A többi klasszikus tartalékvaluta (EUR, CHF, GBP) szerepe elenyészőnek tekinthető e vonatkozásban.

Amerika világgazdasági hegemóniája, mely pozíció még a hidegháború bipoláris geopolitikai konstrukciójának évtizedeiben se válhatott soha megkérdőjelezhetővé, napjainkra végzetesen megrendült a dollár – egyelőre a mindennapok szintjén kevéssé észlelhető, azonban jó eséllyel prognosztizálható – gyorsütemű pozícióvesztése folytán. Habsburg V. Károlynak – a világ első minden ismert kontinensére kiterjedő – nagyhatalmának uralkodójáról mondták kortársai anno: „birodalmában sohasem nyugszik le a Nap”. A világháborút megnyerő USA rövidlátó ideológusai is hasonlóképp vélekedtek hazájukról valamikor az ezredforduló tájékán. A néhai spanyol világuralomhoz hasonlóan éppen az orrunk előtt lehanyatló amerikai világbirodalom térvesztése korántsem napjainkban vette kezdetét. E tendencia első jelei 2006-ra datálhatóak, amikor Brazília, Oroszország, India és Kína létrehozta az akkor még BRIC mozaikszóval nevesített globális szervezetet, melyhez 2010-ben csatlakozott Dél-Afrika is (a hatalmi kooperáció ekkor vette fel a máig használt BRICS rövidítést). A világnépesség 42 százalékát képviselő, valamint egyúttal a glóbusz összes országának területéből 27 százalékot reprezentáló globális szervezet évente egyetlen csúcstalálkozót szervez, melynek mindig valamely tagállam ad otthont. A BRICS egyértelműen kínai súlypontú konglomerátum, ugyanis a tagállamok aggregált nemzeti össztermékének 70 százalékát Kína adja, míg a második legjelentősebb tagországként annak 13 százalékát India szolgáltatja, 7-7 százalékát Oroszország és Brazília nyújtja, míg 3 százalékát Dél-Afrika GDP-je teszi ki.

A feltörekvő középhatalmak között feszülő – a nyugat által gyakorta tudatosan élezett - kulturális és geopolitikai törésvonalak az elmúlt bő másfél évtizedben nem tették lehetővé az integrációs szervezet további bővítését. Azonban tavaly a szervezet Nemzetközi Fórumának elnöke (Purnima Anand) nagy meglepetést okozva bejelentette, hogy az együttesen 220 milliós lakossággal rendelkező Szaúd-Arábia, Egyiptom és Törökország alkotta – tagságra kandidáló - csoport is fontolgatja a BRICS-hez fűződő kapcsolatai formalizálását. Utóbbi – a NATO második legjelentősebb létszámú haderejével bíró – 85 milliós állam fejeként Erdogan még 2018-ban jelentette be egy Putyinnal folytatott találkozót követően, hogy tervezi hazája csatlakozását a BRICS-hez. A szervezet bővülésében rejlő gigantikus mérvű energetikai és felvevőpiaci potenciált jelzi, miszerint Szaúd-Arábia önmagában a Föld olajkészleteinek 15 százalékát birtokolja, míg Egyiptom népessége immár 102 millió főre rúg. Az imént idézett bejelentéssel szinte egyidőben orosz részéről arról tájékoztatták a világközvéleményt az illetékesek, hogy Argentína és Irán is megindította a taggá válást célzó folyamatot.

A Newsweek az orosz-ukrán háború kirobbanását követően írást közölt arról, hogy Peking-Moszkva-tengely a BRICS tagsági körének mielőbbi bővítésére fókuszál a tandem globális hatalmi talapzatának megszilárdítása céljából. A 2022 tavaszán Pekingben tartott vezetői szintű BRICS-csúcstalálkozón a kínai elnök bejelentette, hogy szeretnék felgyorsítani a kooperáció globális terjeszkedési folyamtát. Ennek jeleként üdvözölte a szervezet vendégeinek körében először megjelenő Kazahsztán, Szaúd-Arábia, Argentína, Egyiptom, Indonézia, Nigéria, Szenegál, az Egyesült Arab Emírségek és Thaiföld külügyminiszterét. A szóban forgó államok első számú diplomáciai vezetői konzultációs joggal egyúttal részt vettek a szervezet külügyminiszteri találkozóján is. A taggá válás egy korábban meginduló spontán közeledési folyamat végpontjaként is értelmezhető, hiszen az érintett államok az elmúlt években egyre inkább összefonódtak a kereskedelmi és hadászati kooperáció terén.

A hazai gazdasági szaksajtóban érthetetlenül sikkadt el a 2022 júniusában a Reuters, az Aljazeera és a Bloomberg által egyaránt közreadott hír, miszerint Irán hivatalos tagsági kérelmet nyújtott be a BRICS-hez, melynek keretében az iráni diplomácia vezetője hangsúlyozta a kooperációban potenciálisan rejlő - mindkét fél számára előnyökkel kecsegtető – „hozzáadott értéket”. Alberto Fernandez argentin elnök ekkortájt jelentette be a közvélemény előtt hazája csatlakozási szándékát.

Ahogy mondani szokás: „mégis hogy kerül a csizma az asztalra”? Miért pont mostanság válik létszükségletté a feltörekvő hatalmak számára a korábban soha nem tapasztal terjedelmű együttműködési keretrendszer megalkotása? A válasz a globális erőviszonyok meghatározó mérvű átalakulásában keresendő. A szóban forgó déli és keleti hatalmak mostanság érzik elérkezettnek a pillanatot ahhoz, hogy átformálják a világgazdaság mindeddig számukra kirívóan előnytelen kereskedelmi és pénzügyi modelljét. A szervezetben gazdasági nagyságrendje folytán súlyponti pozícióval bíró Kína a kooperációs mechanizmusban rejlő részvételi többlet ígéretével képes volt eredményes ráhatást gyakorolni Iránra és Szaúd-Arábiára, hogy azok elásva az egymás között az iráni iszlamista forradalom óta előkerült csatabárdot újfent vegyék fel egymással a hivatalosan még 2016-ban megszakított diplomáciai kapcsolatot. A BRICS-tagság fő vonzereje a feltörekvő államok szempontjából leginkább abban rejlik, hogy az emberi jogi skrupulusokkal korántsem rendelkező alapítói kör hatalmai nem kívánják még távlatilag se beleártani magukat az újonnan belépő tagállamok belügyeibe szemben a nyugati hatalmak meghatározta nemzetközi szervezetekben domináns liberális elitekkel.

A korábban a gazdasági folyamatok terén lappangva megbúvó kooperáció primer jelleggel az energetikai együttműködések terén sejlett fel az érintett felek vonatkozásában, ugyanis Kína napjainkra az első számú olajimportőrré vált Irán és Szaúd-Arábia relációjában, mely trendforduló legfőbb sajátossága, hogy mindkét eleme egyidejűleg ment végbe. Kína emellett még 2021-ben 25 évre szóló stratégiai megállapodást kötött Iránnal, melynek keretében megállapodásra jutottak a felek egy – a vonatkozó tervek szerint negyedszázad alatt kivitelezendő – összességében 400 milliárd dolláros (!) kínai befektetési terv végrehajtásáról Iránban. A fenti feltörekvő hatalmak között végbemenő közeledés első nyilvánvaló gyakorlati jele akként manifesztálódott, mikor az orosz-ukrán háborúban Szaúd-Arábia, Brazília és India az amerikai nyomás ellenére is hivatalosan deklarálta semlegességét, így egyik állam se csatlakozott az Oroszország elleni korábban soha nem tapasztalt mérvű gazdasági, politikai, sportdiplomáciai és kulturális bojkotthoz. A fenti ország-felsorolás kapcsán első látásra mindenképpen kakukktojásnak tűnő Szaúd-Arábia vélhetően azért közeledik gyorsított ütemben a gazdaságilag Kína és a hadászatilag Oroszország dominanciájával működő BRICS-hez, mert az olajmonarchiát irányító uralkodóház nem érezte biztosítva az afganisztáni kivonulást követően az arab világban látványosan pozíciót vesztő Amerika révén mindeddig hagyományosan védőernyőt jelentő nyugati támogatást az iszlamisták által tradicionálisan létében fenyegetett rezsim távlati fennmaradása érdekében.

A világ újrafelosztásáért vívott (Ukrajnában és hamarosan Tajvanon hadászati eszközökkel vívott), míg a BRICS égisze alatt gazdasági téren zajló – a Föld országait bő három évtized múltán ismét bipoláris szövetségi rendszerek keretei közé szorító - világraszóló küzdelem nyilván a globális pénzrendszerre nézve is meghatározó következményekkel bír. Habár Kína egy főre vetített GDP-je még mindig negyede-ötöde az amerikainak, azonban az aggregált makroadatok vonatkozásában vásárlóerő-paritáson számolva nemzeti összterméke immár behozta az e téren hagyományosan éllovasnak számító USA GDP-jét. Ennek folytán Kína és szövetségi rendszere érthető módon jelentkezett be az olajkereskedelmi monopóliuma révén világpénz-funkcióval rendelkező (petro)dollár globális pozícióinak legalább részleges elbitorlására is.

Közhely számba menő kijelentés, de ettől még helytálló: egy-egy gazdasági szisztémán belül minden mindennel összefügg. Az eredetileg hatalompolitikai, kereskedelmi, beruházási funkciókkal rendelkező BRICS természetszerűleg vonta maga után az érintett tagállamok pénzügyi rendszereinek konvergenciáját is. Már a 2022 decemberében lefolytatott szaúdi-kínai csúcsvezetői szintű tárgyalások során is érdemben felvetődött mindkét részről a felek között realizálódó olajszállítmányok és cseppfolyósított gáz-transzferek során végbemenő tranzakciók jüanban történő kiegyenlítésének gondolata. E világtörténelmi jelentőségűnek bizonyuló diplomáciai útja során energiaipari beruházási megállapodások sorát megkötő kínai elnök ezen szaúd-arábiai látogatását a szervezők egybekötötték a Bahrein, Egyesült Arab Emírségek, Katar, Kuvait, Omán és Szaúd-Arábia alkotta Öböl-menti Együttműködési Tanács (GCC) ülésének megtekintésével is. A szervezet tagállamainak mindegyike támogatólag nyilatkozott a szóban forgó elképzelés kapcsán, valamint kölcsönösen deklarálták abbéli szándékukat, hogy Kínával 3-5 éven belül párhuzamosan kössenek beruházási, pénzügyi, kereskedelmi megállapodásokat. E találkozó adta fel az utolsó kenetet a világpénzként funkcionáló dollárnak, hiszen 1974-ben a Nixonnal kötött szaúdi megállapodás óta az olajmonarchia dollárban bonyolította le energetikai ügyleteinek teljes körét. Ezen informális döntés képezte azóta is – a devizapiacokon a dollár iránti kereslet permanens és mesterséges fenntartása révén – az amerikai fizetőeszköz hozzávetőleges értékállóságának legfőbb alapját.

A tavalyi szaúdi-kínai egyezmény jelentősége eléggé nem hangsúlyozható, ugyanis Kína veszi fel a szaúdi olajexport ötödét. A konzervatív értékrendet képviselő amerikai Gatestone Intézet e hírre közzétett elemzésében logikusan tette fel a költői kérdést: nem jelent-e fenyegetést az amerikai gazdaságra nézvést, ha e precedenst követően más energiahordozó-importőrök is saját pénznemükben szeretnék ellentételezni vásárlásaikat? A The Wall Street Journal nevű amerikai gazdasági lap ekkortájt megjelentetett vezércikkében az alábbi deklaráció volt olvasható: „[mindez] nemcsak a petrodollár dominanciáját törné meg a globális kőolajpiacon, [hanem egyúttal] döfés is volna az amerikai pénzügyi rendszer szívébe, amely az elmúlt évtizedben a dollár tartalékdeviza státusát kihasználva annyi dollárt nyomtatott, amennyire a kormányzati kiadások finanszírozásához szükség volt”.

Tekintettel arra, hogy az első számú olajmonarchia számára – a rendszeres olajtranzakciókon túlmenően - leginkább a fegyverszállítmányai révén primer kereskedelmi partnernek minősülő Kína Szaúd-Arábiát egyúttal a 2013-ban meghirdetett Egy övezet – Egy út elnevezésű – az ókortól kezdődően évezredekig fennálló egykorvolt selyemút mintájára a Földet kereskedelmi útvonalak sokaságával behálózó – megaprojektje kulcsállamának is tekinti. Ennek folytán a fentebb részletezett közeledés törvényszerűnek mondható, azonban annak pénzügyi kihatásai egyenesen beláthatatlanok a napjainkban a glóbusz egészén még virulens pénzügyi modell középtávú kilátásai tekintetében.

A dollár hegemóniáját viszont nem elegendő pusztán megrendíteni, hiszen a zöldhasú nemzetközi pozíciójának helyére egy alternatív monetáris megastruktúra rendszerbe állítása is elengedhetetlen a globális kereskedelem, turizmus, logisztika működőképességének zavartalan fenntartása és eddigi volumenének megőrzése érdekében. E nyilvánvaló stratégiai célkitűzés jegyében jelentette be idén márciusban az orosz Állami Duma elnökhelyetteseként Alekszandr Babakov, hogy a BRICS egy gyökeresen új valutarendszer kidolgozását kezdte meg. E bejelentéstől nyilván nem elkülöníthető módon – azzal hozzávetőlegesen egy időben – a dél-afrikai külügyminiszter (Naledi Pandor) deklarálta, hogy a BRICS-tagságban rejlő lehetőségek iránt 12 állam (köztük az Egyesült Arab Emírségek, Egyiptom, Argentína, Mexikó és Nigéria) érdeklődik aktívan. A jelek szerint egyre több középsúlyú nemzetgazdaság szeretne eltávolodni az elektronikus bankóprést üzemeltető FED egyoldalú működése folytán egyre inkább elértéktelenedő dollárban folytatott eddigi világkereskedelemi szisztémától. A BRICS tagállamok abban bízhatnak, hogy az eddig számukra befolyásolhatatlanul inflálódó, mesterséges olajipari fedezettel bíró „FED-pénz” helyett a BRICS által kibocsátandó leendő valuta önnön - felzárkózást célzó - gazdasági igényeikhez és fejlettségi szintjükhöz sokkal jobban fog illeszkedni, mint az amerikai fizetőeszköz.

A fentiekkel párhuzamosan a Csendes-óceán térségét integráló – mindeddig nyugatorientált – ASEAN is bejelentette, hogy a japán jen, az amerikai dollár, az euró és a brit font használata helyett egymás közötti és Kínával folytatott kereskedelmi tranzakcióik során saját nemzeti valutáikat fogja alkalmazni. A Latin-Amerika második legnagyobb nemzetgazdaságának számító Brazília is hasonlóképp határozott a Kínával folytatott gyorsan élénkülő külkereskedelme vonatkozásában.

Az ukrajnai háború kirobbanása óta a BRICS és a posztszovjet térség kereskedelmi értelemben vett összefonódása felgyorsult, mely trend kedvezett a monetáris konvergenciák érvényesülésének is. A BRICS-szintű törekvésekkel párhuzamosan a posztszovjet térségben szerveződő – eredetileg Oroszország, Fehéroroszország és Kazahsztán által még 2015-ben alapított - Eurázsiai Gazdasági Unió (EAEU) is megkezdte egy alternatív fizetési rendszer kialakítását 2022-ben. E törekvésnek a BRICS-szintű monetáris innovációval való egységesítése érdekében már 2021 óta zajlanak egyeztetések a kínai vezetéssel a kapcsolódó híradások tanúsága szerint. Az immár a külkereskedelme közel harmadát a BRICS-szel lebonyolító EAEU-hoz az alapítást követően csatlakozó Örményország, Kirgizisztán, Tádzsikisztán és Üzbegisztán is részét képezné az új monetáris övezetnek a kezdeti tervek megvalósulása esetén. Ezen minden vonatkozásban új – jelenleg informatikai fejlesztés alatt álló – fizetési rendszer egyesíteni fogja a Visa és a Master Card szolgáltatásaival szemben - globálisan mindeddig csekély fajsúlyú szereplőként - jelen lévő versenytársak fizetési rendszereit. Ezek közül megemlítendő a kínai Union Pay, a brazil Elo, az indiai Ru Pay, valamint az EAEU-országcsoportban domináns Mir és Belkart. Ezek közül globálisan jelenleg a leginkább számottevőnek a Mir-rendszer tekinthető, melyet már napjainkban is elfogadnak az alábbi országok mindegyikében: Dél-Korea, Fehéroroszország, Kazahsztán, Örményország, Üzbegisztán, Kirgizisztán, Tádzsikisztán, Vietnam, valamint a nagyhatalmak közül kizárólag Oroszország által elismert Abházia és Dél-Oszétia. Úgy hírlik, belátható időn belül a Mir fogadó-infrastruktúrája kiépül – az online fiókokkal és a mobil-alkalmazásokkal egyetemben - a Közel-Keleten, Latin-amerikában, Délkelet-Ázsiában és Kínában egyaránt. A Sanghaji Együttműködési Szervezet (SCO) tagállamai – mindenekelőtt Irán –, valamint Vietnám is csatlakozni fog a villámgyorsan formálódó alternatív monetáris kooperációhoz, melynek perspektíváira még az átlagosnál is rózsaszínűbb szemüvegen keresztül tekinthet a feltörekvő konglomerátum vezető hatalmai által ellenőrzött Új Fejlesztési Bankban és Ázsiai Infrastrukturális Beruházási Bankban (AIIB) tagsági jogviszonnyal rendelkező tőkehiányos államok mindegyike.

A Biskekben idén először megrendezett Eurázsiai Gazdasági Fórumon fővonalakban bemutatott digitális monetáris rendszer az alapítók szándéka szerint tovább fokozná az India, Oroszország, Irán és Kína közötti négyszögletű eurázsiai centrum köré szerveződő szabadkereskedelmi övezetben realizálódó kereskedelmi volument.

A dollár és a nyugati központú világgazdaság egésze szempontjából nézve vitathatatlanul vészjósló fenti megafolyamat kizárólag az amerikai exportvolumen fokozása útján mérsékelhető. Amennyiben az amerikai kereskedelmi passzívum csökkenne, vagy aktívumba fordulna, akkor a dollár-árfolyam eddigi olajfedezetének részleges vagy teljes elvesztését követően se omlana össze. Az exportvolumen a jelenlegi gazdaságszerkezet fennmaradása esetén leginkább a NATO-tagállamokat célzó fegyverkivitel ösztönzése, valamint a tíz évvel ezelőtt útjára indított palatechnológia-alapú olajipari és (cseppfolyósított) földgázipari vonatkozású kivitel további erősítése révén képzelhető el. Ezen esetben a svájci, holland és német nemzetgazdasághoz hasonlóan a monetáris stabilitás alapját a továbbiakban a dollár – mint hegemón szerepkörnek örvendő fizetőeszköz - iránti mesterséges olajipari keresletösztönzés helyett az exportvolumen állandósult dinamizálása képezné. E szcenárió megvalósulása természetszerűleg vonná maga után az újfent bipolárissá váló globális monetáris és kereskedelmi rendszer kialakulását egyik oldalon a NATO-tagállamokat vezető USA által irányított dollár-övezettel, míg a frontvonal másik oldalán e „rész-világpénznemmel” szemben működne a Kína és a (köréje szerveződő) feltörekvő középhatalmak által használt „BRICS-pénz”. E 21. századi bipolaritás megszilárdulásának életképességére vélhetően még ezévben választ kapunk.