A gépipar fő piaca – így az Aprítógépgyáré is - elsősorban Németország, és hat-hét éve, a francia és belga exporttal együtt az árbevételünk 80-90 százaléka származik innen – vezeti be gondolatmenetét Kármán Antal. Hozzátéve: - Ezért erősen hatott ránk a német gazdaság lassulása, és az, hogy a nagyon várt világpiaci élénkülés még mindig nem következett be.

A magyar gyártók jellemzően beszállítók, és megrendelőink éppen egy nagyobb átállást hajtanak végre. Az egyszerűbb és nehéz fizikai munkát igényelő feladatokat egyre inkább továbbviszik tőlünk az olcsóbb munkaerő irányába, keletebbre. Mert bár lehet, hogy ott nem olyan megbízhatóak, mint mi, de recessziós időszakban a költségek csökkentése az elsődleges szempont. Tehát, ha versenyben akarunk maradni, akkor fel kell készülnünk az eggyel bonyolultabb, minőségileg igényesebb munkákra.

A gépgyártó szektor sajátossága, hogy bár van néhány multinacionális cég az ágazatban, de ezek a vállalatok jellemzően megmaradtak magyar-, illetve vegyestulajdonban. S velük a magyar gazdasági irányítás nem igazán tud mit kezdeni. A gazdaságpolitika ugyanis abból indul ki, hogy a nagyvállatok egyben tőkeerősek, tehát nem szorulnak semmilyen állami segítségre. Ezzel szemben a magyar gépiparban elég sok nagyvállalat tőkeszegény, hiszen eleve alultőkésítetten indult a privatizáció után, és még vannak privatizációs terhei is. Nemzetközi mércével mérve pedig nem a nagy-, hanem a középvállalati kategóriának felel meg. Csakhogy a hazai szabályozás kizár bennünket minden olyan pályázatból, ami a kis- és középvállalatokat preferálja, de még az első hallásra ágazatinak vagy regionálisnak tűnő pályázatok esetében is kiderül a pontosabb olvasáskor, hogy csak a nálunk kisebbek indulhatnak rajta.

Miközben tehát az új piaci igényeknek való megfelelés és a recesszió utáni időszakra való felkészülés beruházásokat, fejlesztéseket igényelne, nincs meg hozzá a forrásunk.

A gazdaságirányítás és a mikroszféra sajnos elég távol áll egymástól. 2001. áprilisában, amikor sort került a forint agresszív felértékelésére, a szövetségünk állásfoglalása előre leírta mindazt, ami utána bekövetkezett. Mégis két évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a kormány és a jegybank ezt a lépését valamelyest korrigálja, de máig senki nem ismerte el, hogy a 2001-es nagyon rossz döntés volt, és a gazdaságot, az exportot nagyon visszavetette. Ez idő alatt a csehek, szlovákok, lengyelek – hiába volt előnyünk megbízhatóságban, árban és minőségben – utolértek bennünket. Ráadásul az ágazatot még olyan, nem egészen végig gondolt kormányzati intézkedések is sújtják, mint a hazai kohászatot védő intézkedések, az áprilisban csendben meghosszabbított importkorlátozás, s így nem juthatunk hozzá ahhoz az olcsóbb alapanyaghoz, amivel a versenytársaink dolgoznak. Az energia szintén egyre drágább, és most nézünk az energiaadó és környezetterhelési adó bevezetése elé.

Fejcsóválva hallgatom, amikor néhányan arról beszélnek, hogy a versenyszférában elszaladtak a bérek a teljesítményekhez képest, tehát vissza kell fogni. Nem, ez szerencsére nincs így, a bérek a közszférában szaladtak el. Egyébként pedig az érdekegyeztető tárgyalásokon az állam nem a munkavállalókkal és a munkaadókkal tárgyal, hanem a közszférában és az állami vállatoknál érdekelt munkavállalókkal és a munkaadókkal. Az előző kormány idején a drasztikus minimálbéremelés minket nem igazán érintett, hiszen nálunk annál magasabb voltak korábban is a bérek; ami mégis kisebb gondot okozott, hogy nivellálódtak az alsó bérek, emiatt a bérfejlesztésnél a jobbak megbecsülése kicsit elmaradt. Hiszen 4-6 százalékos bérfejlesztésből, ami rendelkezésünkre állt, nehéz differenciálni.

Szakmunkásképzés? A nyolcvanas-kilencvenes években a vasas szakmák presztízse nagyon visszaesett, egészen a mérnökig bezárólag. Szerencsére azonban ez mára megváltozott, ám a szakmunkásképzéssel továbbra is igen komoly bajok vannak. Sajnos az oktatás nem törődik a piac felvevőképességével. Természetesen a divat is meghatározó, de ha az oktatás partnerünk lenne, meg lehetne értetni a fiatalokkal, hogy ma már egy gépgyárban is mindent a számítógép vezérel, és nálunk is kamatoztathatja informatikai ismereteit. Ehelyett azonban nálunk is megindult ugyanaz a folyamat, mint 15-20 éve Nyugat-Európában, vagyis amelyik gyárunkban nem tudunk utánpótlást szerezni, kölcsönmunkaerőt alkalmazunk – amely lehet belföldi vagy külföldi -, vagy a termelés egy részét kihelyezzük a keleti országokba.

Piaci távlatok? Az új, innovatív terméket a multinacionális cégek gyártják, de vannak olyan piaci rések, amit ők nem uralnak. Ilyen lehet a környezetvédelem gépipari háttere. Tehát míg korábban a hadiipar volt a gépipar húzóereje, szerintem a közeljövőben a környezetvédelmi gépgyártás lehet az. Természetesen az uniós és a hazai kiemelt programok nem a gyártókat, hanem a beruházókat fogják támogatni, de ez nekünk ugyanolyan jó, hiszen lesz fizetőképes keresletünk. A feladat tehát adott: egy olyan területen kell fejleszteni, amelyiken még nincsenek tapasztalataink, de meg kell szereznünk.

Tagvállalataink általános érzete? A gépipari szövetséghez tartozó cégeket a stagnálás jellemzi, és az a várakozás, hogy a piacainkat jelentő országokban, 2004-ben valóban megélénkül a gazdaság. Új piacokat nagyon nehéz találni, hiszen például amikor a nyáron az orosz delegáció itt járt, volt alkalmam tárgyalni az orosz gépgyártó szövetség elnökével, de ők is inkább eladni szeretnének, mint vásárolni. Biztató, hogy az amerikai gazdaság valóban megindult felfelé, és ezt az európai követni szokta. Az elmúlt hetekben bennünket is megrohantak ajánlatkérésekkel, de kérdés, mennyiből lesz valóban üzlet.

Visszatérve a magyar gazdaságpolitikára: óriási ellentmondások fedezhetők fel a gazdaság élénkítésére létrehozott programokban. A Nemzeti Fejlesztési Tervben például a technológiai fejlesztés és a foglalkoztatás növelése együttes célként szerepel, miközben a technológia korszerűsítése nem létszámnöveléssel, hanem éppen létszámcsökkentéssel jár. Ha persze ezt úgy értjük, hogy a kapacitásokat növeljük korszerű technológiával, akkor elvben nőhet a foglalkoztatást is, de ahhoz plusz piacok kellenek.

A legnagyobb baj – szögezi le Kármán Antal -, hogy nincs iparpolitikánk. Akárhogy nem szimpatikus is a feladat, mivel minden területet nem lehet egyformán preferálni, illene a gazdasági vezetésnek megneveznie azokat a szakterületeket, amelyeken Magyarországnak komparatív előnyei vannak, akár a tradíciói, akár a mai felkészültsége miatt.

EU csatlakozás? Sok nagyvállalat azt hitte, neki nem kell felkészülnie az uniós csatlakozásra, hiszen eddig is oda gyártottunk. Ez nagyon hibás hozzáállás, hiszen más beszállítani, és más az, hogy mi magunknak is bele kell férnünk abba a szférába, amit az EU támogat. Ez persze nem elsősorban vállalatok egyedi ügye, hanem régiók ügye, illetve, ahogy már említettem, vállalati méret kérdése is. Ezért a hazai nagyvállalatoknak most el kell dönteniük, hogy vagy csatlakoznak egy nemzetközi, globális hálózathoz, és annak részeként dolgoznak tovább, vagy szétválnak a támogatott kategóriába eső, kisebbek cégekre. Mi is ezen vitatkozunk az Aprítógépgyárban. Ha megtaláljuk a megfelelő partnert, azt hiszem, az előbbit kell választani, hiszen, aki az utóbbi 15 évben egybe tudta tartani a cégét, az sajnálná a szétesést.

Benedek Tamás a gazdaságpolitikáról

Karsai Gábor a magyar gazdaságról

További kapcsolódó írásaink

Legyezte: