Kommentár helyett: (forrás: Gazdasági Értesítő 2000. „Az elmúlt évtizedben a magyar bankrendszer privatizálása nemzetközi összehasonlításban is példátlan gyorsasággal zajlott le: az állami tulajdon aránya napjainkra a jegyzett tőke alig 20 százaléka. Az állami birtoklás a bankok szűk körére korlátozódik, azokra, amelyek állami feladatokat látnak el: ilyen például a gazdaságpolitikai célokat segítő export-import finanszírozással foglalkozó bank, a Földhitel- és Jelzálogbank Rt. (Ez külföldön is így van - a lakásépítést vagy például a mezőgazdaság finanszírozását speciális állami bankok végzik.) A kereskedelmi bankok nagyobb része viszont Magyarországon már többségi külföldi tulajdonba került. A magyar bankszektor privatizálását meglehetősen hosszú viták előzték meg. Tekintve a szektor stratégiai jelentőségét, a magánosítás koncepciójára többféle, gyakran egymásnak is ellentmondó elgondolás született. A bankok többsége alultőkésített volt, ezért került sor a bankkonszolidációra, az állam több százmilliárd forintot költött a pénzintézetek feljavítására. Ezt követően kezdődött a bankprivatizáció: a Magyar Külkereskedelmi Bank részvényeit 125 százalékos, az OTP papírjait 120 százalékos, a Budapest Bank és az ÁÉB részvényeit 100 százalékos, az MHB-ét 222 százalékos, a Takarékbankét 532 százalékos, a Kereskedelmi és Hitelbankét 567 százalékos, a Mezőbankét pedig 172 százalékos árfolyamon sikerült értékesíteni. Szakemberek szerint a bankprivatizáció legfontosabb eredménye - minden visszásságával együtt is - az volt, hogy sikerült a pénzintézeteket olyan tulajdonosoknak eladni, akik képesek biztosítani a bankok prudens működését és fejlődését. A bankeladások legfőbb hozadéka tehát nemcsak a 100 milliárd forintos nettó privatizációs bevétellel, hanem a bankoknak a tulajdonosváltást követő megváltozott szemléletével és magatartásával is mérhető.”

(l. r.)