Az utóbbi hetekben egyre több bizakodó elemzés olvasható a világ főbb gazdaságainak teljesítményéről. Ez azt jelenti, hogy vége a válságnak? - kérdeztük Gál Péter professzort, az MFB vezető közgazdászát.

- A válság talán elérte a mélypontját, vélhetőleg a korábbiakhoz képest jelentős negatív meglepetésekre már nem kell felkészülnie a világnak. De hurráoptimizmusra nincs okunk. Az elemzők hajlamosak arra, hogy bizonyos pozitív jeleket, amelyek esetleg csak a vártnál kevésbé negatívak, hosszú távú kedvező folyamat kezdeteként értékeljenek. A bizonytalanságot jól jelzi, hogy a piacokat értékelő elemzők szinte egyik pillanatról a másikra az egyik végletből a másikba esnek. Szerintem azonban ez tartós és mély világgazdasági válság, amely a globális gazdaság minden szereplőjét érinti funkcionálisan és regionálisan egyaránt, és a gazdasági folyamatok szinte minden területén átrendeződéshez vezet. Éppen ezért a mélyponton stagnálást várok, amelyet viszonylag sokára - jövő év tavaszán a világgazdaságban és 2010 közepén a magyar gazdaságban - követ majd lassú fellendülés.

"Elképzelhető, hogy idén ősszel lesz egy újabb forráshiány-hullám, és néhány gazdaság helyzete akár romolhat is." - chabaphoto.com

A most pozitívnak tűnő jelek még egyértelműen a neokeynesianista-jellegű állami beavatkozási mechanizmusok következményei, és nem a reálgazdasági folyamatok, a tartósan újraéledő pénzügyi körforgás eredményei. A válság okai még nem szűntek meg teljesen, s a korábban a lakosság és a vállalatok erőteljes eladósodásán alapuló növekedés korszakát jelenleg az államok eladósodásán alapuló gazdaságélénkítés vette át. Az állami segítségek pedig hamarosan kifulladnak; ezt vetítik előre az egyes országokban drasztikus mértékig növekvő költségvetési hiányszintek is. Emiatt is elképzelhető, hogy idén ősszel lesz egy újabb forráshiány-hullám, és néhány gazdaság helyzete akár romolhat is. Manapság a különböző módszereken alapuló és így számszerűsíthető közgazdasági elemzések kerültek előtérbe, de azt sem szabad elfelejteni, hogy ez társadalomtudomány. Látni kell a történelmi összefüggéseket, a párhuzamokat, a gazdaságtörténeti következményeket és egyúttal a társadalmi hatásokat is.

Gazdasági átrendeződéseket említett. Mire gondolt?

- A globalizáció időszakában bekövetkezett válság egyes elemei vélhetően jelentősebb világszintű átrendeződésekhez vezetnek. A nemzetközi finanszírozási csatornák, az árfolyam-mechanizmusok, általában a tőkepiaci folyamatok újraszabályozása, nemzetközi standardok kialakulása és bizonyos mértékig egy új pénzügyi rezsim megszületése prognosztizálható. Évek óta gazdaságpolitikai identitászavar jellemzi a világot, amely most a kényszer hatására talán orvosolható lesz. Eddig a nemzeti gazdaságpolitikák többsége nem tudott és nem is akart alkalmazkodni a globalizáció szülte új feltételrendszerekhez, hiszen a lendületes növekedési mutatók mellett nem volt kényszerhelyzet. A válság felszínre hozta a problémát, és egyúttal a most kialakult helyzet kikényszeríti a változást. Látszanak irányok, de azt még nem tudjuk, hogy mi lesz a hosszú távon fenntartható gazdaságpolitikai út a jövőben. A kiegyensúlyozott növekedés és a nemzetközi gazdasági szabályozórendszer átalakításának konszenzusos irányai és keretei csak lassan körvonalazódnak.

Milyen irányok rajzolódtak ki leginkább és mely országok válságkezelési programjában?

- Az elmúlt egykét évtizedben az államot a gazdasági folyamatoktól elvileg távol tartó gazdaságfilozófia volt a mainstream. Legalábbis szavakban. Ez most letűnni látszik, és helyébe lép egy úgynevezett új keynesianista-jellegű megközelítés. Elsősorban ott, ahol ezt megengedhetik maguknak az országok, hiszen az állami beavatkozás pénzbe kerül. Azokat az országokat - idetartozik Magyarország is -, ahol a makrogazdasági stabilizációs kényszert az állami gazdaságélénkítési források hiánya kíséri, mind gazdaságilag, mind társadalmilag nagyon megviseli a válság. A drága és forrásokat igénylő politika irányába mutat egyértelműen az Obama-program, amely jellemzője, hogy új összhangot alakít ki a monetáris és a fiskális politika között a keresletösztönzésben és a gazdasági folyamatok közösségi befolyásolásában. Az Európai Unió esetében hasonló tendenciát látunk: az EKB - bár nem mondja ki - a kamatcsökkentésekkel, valamint azokkal a pénzügyi eszközökkel, amelyekkel a gazdaságokba pótlólagos forrásokat próbál pumpálni, aktívan segíti a Monetáris Unió országainak reálgazdasági folyamatait.

Magyar szemmel nézve, furcsának tűnhet ez a modell, hiszen nálunk évek óta a monetáris politika függetlenségének megőrzése a mindenekfelett álló cél. Persze az is lehet, hogy ez csupán a végletes helyzetre adott pillanatnyi válasz, és nem új gazdaságpolitikai irány. Valószínűbb azonban, hogy hosszú távon is marad a tendencia, csak a mélysége kérdéses. Az is látszik, hogy a nemzetközivé vált reálgazdaság előbb-utóbb kikényszeríti azt, hogy az országok bizonyos mértékig összehangolják gazdaságpolitikájukat is. Egyre több olyan elem lesz, amely nemzetközileg harmonizált, esetleg szabályozott, netán kikényszeríthető. Amúgy, ha visszagondolunk, a történelem során hosszú távon sikeres korszakok mindig akkor alakultak ki, amikor voltak nemzetközileg harmonizáló és koordinált gazdaságpolitikai áramlatok.

Az MFB 2009 júniusában többek között a válság vállalati hatásainak értékelése miatt is, átfogó, reprezentatív és a későbbiekben félévente ismétlődő vállalati felmérést indított. A kutatás eredményeként született MFB-indikátor jellemzi a hazai vállalati folyamatokat a külső - makrogazdasági klíma és piaci kilátások -, valamint a belső - finanszírozási és beruházási tevékenység - tényezők vonatkozásában egyaránt. Mi derült ki, hogyan érzik magukat pillanatnyilag a hazai vállalkozások?

- Nem túl jól. 339 vállalat 61 kérdésre és 241 alkérdésre adott válaszait dolgoztuk fel. A válaszok alapján a magyar gazdaságban a következő tizenkét hónapban 5-7 százalék közötti visszaesés várható, és a vállalatok még nem látják a recesszió végét. A külső tényezők vonatkozásában a magyar vállalatok tehát pesszimistábbak, mint az MFB makrogazdasági előrejelzése. A fejlődésben leginkább gátló tényezőként a kamatszintet, a külső források magas költségét és a kiszámíthatatlan árfolyamot említették. Ami a legnagyobb probléma, hogy ugyanezeket a tényezőket tartják fontosnak a fejlesztések elindításához is.

Hogyan reagáltak a vállalatok ebben a helyzetben?

- Meglepően pozitívan: a megkérdezett vállalatok jelentős része a rossz külső környezet és a romló finanszírozási feltételek ellenére is tervez beruházást a következő tizenkét hónapban. Ez azt jelenti, hogy jobbnak ítélik a saját helyzetüket, mint a külső környezetet és a finanszírozási körülményeket. Legnagyobb arányban az agrárvállalatok mondták, hogy biztosan fognak beruházni. Az ágazatra jellemző sajátosságok - a stabil kereslet, a jelentős állami szerepvállalás, az uniós források, valamint hogy ezek a cégek relatíve kevéssé függnek a kereskedelmi bankoktól - azt mutatják, hogy a válság nyertesei is lehetnek a mezőgazdasági cégek.

És kik lehetnek a vesztesei?

- A felmérésből az is kiderült, hogy a vállalatok igyekeznek elkerülni a külső finanszírozási forrásokat, és a fejlődésüket elsősorban saját erőre alapozva képzelik. Ebből következően, ahogy haladunk a kisebb cégek felé, jelentősen visszaesik a beruházási szándék. A mikrovállalatoknak gyakorlatilag mindössze 12 százaléka mondta azt, hogy az elkövetkező 12 hónapban biztosan fog beruházni, szemben a 69,1 százalékos nagyvállalati intenzitással. Ami aggasztó, hogy a legkisebb vállalatok több mint egyharmada semmilyen beruházást nem tervez. Habár ebben a körben létkérdés lenne a fejlődés, ma úgy tűnik, „felturbózhatatlanok" a legkisebbek: a válság olyan rosszul érintette őket, hogy szinte nem ösztönözhetők beruházásra, ami társadalmi szempontból is nagyon kedvezőtlen hatásokkal járhat.

Az azonban tény, hogy a fejlesztéspolitikának abba az irányba célszerű elmennie, ahol van realitása a beruházásoknak. Így - normális gazdasági folyamatokat feltételezve - multiplikátor hatásuk révén újraindíthatják a fejlődést. Magyarországon viszont az önfoglalkoztatók és a kisebb cégek ilyen magas aránya a hazai gazdaság sajátos átalakulásának a következménye volt. Bár azok közé a közgazdászok közé tartozom, akik nem szeretik szétválasztani a társdalom és a gazdaság hatásmechanizmusait, nem gondolom azt, hogy a társadalmi célok alapján történő mesterséges jövedelemátcsoportosítás lenne a megfelelő út. A gazdaságstratégia és a fejlesztéspolitika prioritásainak meghatározásakor a társadalmi hatásokat sem hagyhatjuk figyelmen kívül. Ha ez a válság valóban azt eredményezi, ami az MFB felmérésből kiolvasható, vagyis hogy a mikrovállalkozások közül sokan nem tudnak továbbfejlődni, ez növelheti a magyar gazdaságban amúgy is meglévő gazdasági alapokon nyugvó társadalmi konfliktusokat és veszélyeket. Ezzel muszáj számolni, oda kell figyelni a jelenségre. És nem csak akkor, amikor már bekövetkezett a baj.