És soha, még csak véletlenül sem említik meg, hogy kinek a pénzéből teszik ezt. Többségük soha nem volt olyan helyzetben, hogy saját magának kellett volna megtermelnie a saját bérét, hát még a beosztottjainak járó pénzt s annak közterheit, mégpedig határnapra, fizetésnapra. Pedig micsoda különbség ennek a felelősségét vinni, mint másodikán odaállni a kassza elé, és követelni a neki járó jussot!

Valamirevaló politikus a nálunk fejlettebbnek tartott társadalmakban nem hagyná el a köszönetet az adófizetőknek, nem tehetné meg, hogy saját érdemei növelésére fordítsa azt, ami nem az ő érdeme. Ezekben a társadalmakban ugyanis nincs fordítva minden, mint nálunk. A mindenkori kormányzat, bármilyen párt győzelme is segítette őt oda, ahol van, szolgálatnak fogja fel megbízatását: azért van ott, ahol van, hogy megkönnyítse a polgárok, az adófizetők életét, munkáját, minél kedvezőbb gazdálkodási környezetet alakítson ki számukra, minél jobban szolgálja őket, hogy könnyebben és jobban tudjanak boldogulni. A saját örömükre és az államkasszáéra. Nálunk a hatalmon levők a vállalkozás szót a csalással, a zavarosban halászással, az adócsalással, de legalábbis annak a szándékával hozzák összefüggésbe, ezt sugallják folyamatosan. Sajnos, a magángazdaság térnyerése óta soha nem is volt ez másként, bármilyen irányultságú kormány volt is hatalmon. Az eredmény nem marad el. A magánszektorban – kényszerűen vagy tehetségből – tulajdonossá letteknek mintha bűntudatuk lenne, hallgatnak, tűrik ezt.
Ez tudatosult bennem, amikor végigültem a legnagyobb gazdasági kamarai szervezet gazdaságpolitikai fórumát. A kisebb-nagyobb cégeket, multikat és egyéni vállalkozásokat egyaránt reprezentáló fórum az én ízlésem szerint túlságosan finoman, szinte bocsánatkérően s rendkívül szerényen fogalmazta meg a gazdasági szereplők igényeit a gazdaságpolitikát formálók, végrehajtók számára most, a választások felé tartva, hátha valamelyik hatalomra törő párt meghallja egyre erőtlenebb hangjukat, mi lenne nekik jó irány.
Én azt szerettem volna, ha már az első mondatban azt kiáltják: Mi, a gazdaság fenntartói, a társadalom eltartói, a munkavállalók hetven százalékának közvetlenül, a maradék harmincnak közvetve munkát, fizetést adók, annak forrását megtermelők szolgáltató kormányt, bennünket kiszolgáló államhatalmi és államigazgatási szervezetet, intézményeket követelünk! S ezt nem ingyen kérjük, hanem az általunk egyre nehezebben, egyre több munkával, egyre keményebb gazdasági feltételek között megtermelt és az államkasszába befizetett pénzünkért követeljük!
Kikérjük magunknak, hogy a gazdaság érdemeit a kormány kisajátítsa magának, hogy úgy osztogassa az általunk megtermelt pluszbevételeket, mintha mindenek felett álló lenne, hogy eldönthesse nélkülünk, mibe fektessen, mit támogasson, kötelező béremelési intézkedéseket hozzon kizárólag a mi kontónkra, s nem csökkentve a terheken rákényszerítsen e béremelések köztehervonzatának és likviditási következményeinek elviselésére, új munkaszüneti napokat vezessen be egyik napról a másikra, és a kieső termelési időt, kieső bevételeket nem tekintve kötelezzen bennünket a teljesítményekkel nem fedett munkaidő kifizetésére.
Jutalomként pedig súlyos milliárdokat fizet ki azoknak, akik rajtakapnak bennünket amiatt, hogy az egyre nagyobb hajsza közepette nem figyeltünk elég jól a tökéletes számlakitöltésre, a szerződések pontos megszövegezésére, nem tartottuk be maradéktalanul a tűzvédelmi előírásokat, hiányos a gépkocsiköltség-elszámolásunk, nem tartjuk nyilván a magánbeszélgetéseket, megrövidítve ezzel az államkasszát, s megpróbálunk adókímélő megoldásokat találni költségeinkre.
Az általunk befizetett pénzből finanszírozzák eredményes elfogásunkat.
De úgy kell nekünk, ha képtelenek vagyunk arra, hogy tudatosítsuk, mi a szerepünk a társadalomban, ha hagyjuk, hogy helyünk, rangunk ennyi legyen. Annyi, mint egéré a macska-egér harcban.