- Nemrég az egészségügyi miniszter szájából elhangzott, hogy az egészségügy kizárólag állami forrásokból nem finanszírozható. A gyógyszer- és műszergyártók fejlesztésekre és promócióra szánt tetemes pénzeszközök egyre inkább növelik a termékek árát, miközben az egyre nehezebb helyzetben levő társadalombiztosításnak meg kell teremtenie a hozzáférés lehetőségét az elérhető legmodernebb technológiákhoz. Milyen kiutat lát reálisnak az egészségügy krónikus forráshiányából?

- Az állam nem vállalhatja magára a teljes egészségügy finanszírozását, ez más országokban sem működik. A kockázatok megosztására egy - lehetőleg minél kiegyensúlyozottabb - három lábon álló rendszerre van szükség: az állami, kötelező biztosítás mellett a jelenleginél jóval nagyobb szerephez kell jussanak az üzleti biztosítók és az önkéntes pénztárak. A nyugdíjrendszerhez hasonlóan a pilléreknek ki kellene egészíteniük egymást: az egészségpénztáraknak főként a megelőzést és egészségfejlesztést, az üzleti biztosítóknak az egészségkárosodás miatt fellépő veszteségek enyhítését, míg az Országos Egészségbiztosítási Pénztárnak, az OEP-nek az egészség helyreállítását, vagyis az ellátás legnagyobb részét kellene finanszíroznia. A három pillér szükségességét pedig tudatosítani kellene a lakosságban. A szomorú valóság sajnos az, hogy ezeknek a rendszereknek az elmúlt tíz-tizenöt évben nem sikerült még beszélő viszonyba sem kerülniük egymással. Igaz, most már vannak biztató jelek: az OEP arra kényszerült, hogy keresse a kapcsolatot az önkéntes pénztárakkal, és mivel azáltal, hogy az üzleti biztosítóknak is vannak saját pénztáraik, ezekkel is kapcsolatba kerülhet.

- Szavai hallatán az egészségügy finanszírozásának súlyos gondjai alapvetően szervezési és kommunikációs kihívássá alakulnak. Mi kellene legyen az első lépés az egészségügyi kormányzat részéről annak érdekében, hogy a finanszírozás reálisan is több lábra állhasson?

- A legnagyobb probléma az, hogy nincs kiszámolva, hogy az egészségügy mint szolgáltatás milyen értéket képvisel. A pontrendszerrel csak hozzávetőleges árakat fejeznek ki, ami azért rossz, mert a pontok forintosított értéke évente változik, és így nehéz előre tervezni. Nem lennének ilyen problémák, ha ehelyett minden szolgáltatásra fix árakat határoznának meg, amelyeket így az inflációhoz lehetne igazítani. Miután a hatóságok kidolgozták ezt az árlistát, a tébékassza forrásai alapján jól behatárolható módon meg lehetne határozni azt az alap-szolgáltatáscsomagot, amelyre van fedezet. Így lenne mihez igazodniuk a nonprofit és az üzleti szereplőknek is, mind a fennmaradó szolgáltatások köre, mind azok értéke szempontjából. Az alapcsomagon felüli szolgáltatások pluszköltségeit a másik két pillér finanszírozná. Például, akinek fontos, hogy olyan betegszobában legyen, ahol tudja fogadni a kollégáit, és internetcsatlakozás is van, az beszállhat egy egészségpénztárba. A felgyűlt megtakarítás egy részét arra költené, hogy egészséges maradjon, a többit pedig leköthetné biztonsági tartalékként egy hirtelen problémára. Vagy köthetne ugyanilyen célú üzleti biztosítást.

- Még ha az állami akarat meg is lenne, a több lábra állás sikerét alapvetően megkérdőjelezi a lakosság hozzáállása az öngondoskodás gondolatához. A nyugdíjrendszerhez hasonlóan nem kellene kötelezően választhatóvá tenni valamelyik alternatív pillért?

- Nem hiszem, hogy az önkéntes jelleget fel kellene adni. A gyógyszerek esetében a lakosság teljesen elfogadja a vegyes finanszírozást. Miért ne lehetne ez így más területeken is? Persze ezt nem szabad elsietni. Most például a kormány kimondhatná, hogy öt év múlva bevezetik azt a rendszert, miszerint a szívátültetést a társadalombiztosítás csak nyolcvan százalékban fogja fedezni, viszont a fennmaradó részre lehet havi pár ezer forintért biztosítást kötni, amire adókedvezmény járna. Nagy kockázatú betegségek, mint a rák, a vese- vagy szívátültetés esetében középtávon ezt a gyakorlatot kellene meghonosítani, így forráshiányra hivatkozva nem lenne senki többéves várólistára téve vagy kizárva az ellátásból. De az öngondoskodásnak az egészségmegőrzésben is meghatározóvá kell válnia. A pénztári befizetéseket az állam már most is adókedvezményben részesíti, és amellett, hogy ezzel anyagilag is érdekeltté teszi az egészség megőrzésében a lakosságot, fontos szerepe, hogy aktivizálja is őket. Ráadásul még a három pillért együttesen igénybe venni is inkább megérné az állampolgároknak, mint az egészségügyi szférában forgó 50-80 milliárd forintnyi hálapénzt kifizetni, a felhasználás átláthatóságáról nem is beszélve.

- Hogyan lehetne összehangolni a finanszírozás átalakítását az ellátóhelyek tulajdonviszonyainak reformjával?

- A folyamatoknak párhuzamosan kellene haladniuk, de úgy gondolom, hogy az egészségügy finanszírozásának reformja hamarabb le fog zajlani, mint a kórház-privatizáció körüli polémia. Az lenne az optimális megoldás, ha az előbbihez hasonlóan az állami és a magánszereplő mellett megjelenne a nonprofit szektor is. Például, miért ne vehetnének közös összefogással az egészségpénztárak is egy vagy több kórházat, ahol a saját tagjaikat ingyen vagy olcsóbban látnák el? Ez is privatizáció, hiszen a kórháznak lenne több százezer magánszemély tulajdonosa, akiknek mellesleg beleszólásuk is lenne a szolgáltató működésébe. Kutatások szerint vannak olyan humánszolgáltatások, amelyek esetében kimutatható, hogy a nonprofit jelleg tudja a legmagasabb színvonalú ellátást biztosítani. Ugyanígy vannak igények, amelyek magánúton hatékonyabban elégíthetők ki, és vannak olyan feladatok, amelyeket a gazdaságosság szempontjából az államnak kell átvállalnia. A magyar egészségügynek számos olyan területe van, ami sok szervezéssel, kevés pénzzel, ám annál nagyobb akarattal életképessé alakítható, és ilyen a finanszírozás is. Ehhez a kormánynak azonban úgy kellene tekintenie a lakosságra, mint egy valamirevaló nagyvállalatnak a saját dolgozóira.

Bővebben a Piac és Profit 2005. januári számában