Egy bevásárlóközpont szóban sem áll olyan beszállítóval, aki a hosszú – 90, vagy nem ritkán 120 napos - fizetési határidőt nem fogadja el. Ebből pedig az következik, hogy a kisvállalat sem tud korábban fizetni a neki beszállító cégeknek, már ha egyáltalán fizet.

Az építőiparban például ahhoz, hogy valaki megszerezze a megrendelést eleve a reális ár alatt ad árajánlatot, és ugyan az alvállalkozókkal kötött szerződésben 90 napos fizetési határidő áll (egy most, április elsején életbe lépő jogszabály az agrárrendtartás hatálya alá eső területeken ezt már korlátozza!), de azok legtöbbször még egy év elteltével sem kapják meg a pénzüket. Ez viszont előbb–utóbb az elvégzett munka minőségére is hatással lesz. És hogy mit lehet ez ellen tenni?

A szakemberek szerint a legtöbbször már a szerződés nem megfelelő. Nincs rendesen előkészítve, nincsenek benne biztosítékok. Ebből következően, amikor végül bíróságra kerül egy nem fizetési ügy, ott először csak a jogosság bizonyítása igényel hosszú hónapokat.
A legtöbb hitelező túl sokat vár, mielőtt bírósághoz fordul – ez a másik baj. Sokszor az adós addigra már felszámolás alatt áll. És miután a hazai vállalakozások legtöbbje alultőkésített, a hitelező jó eséllyel elbúcsúzhat jogos követelésétől. Ezzel szemben például Németországban egy kft. alapításához 25 ezer eurós alaptőkére, vagyis körülbelül 7 millió forintra van szükség. Valójában semmi nem indokolná, hogy egy hazai társaság tőkeszükséglete kevesebb legyen.
Amikor végül valaki úgy dönt, hogy lesz, ami lesz, megszerzi kinnlevőségeit, nem sok legális megoldás közül választhat, de ennél is kevesebb az, ami tényleg a pénzének befolyását eredményezheti. A hatályos jog szerint a hitelező a bírósághoz fordulhat.

Csakhogy ez nagyon ritkán vezet eredményhez. Úgy tűnik, hogy a pereskedés helyett érdemesebb felszámolási eljárást kezdeményezni a nem fizető ügyfél ellen. Ez bármely csekély összegű tartozás fizetési határidejének lejártát követő hatvanadik napon megtehető. A perrel szemben az eljárás előnye, hogy szigorú határidőhöz kötött, és az intézkedés nem húzható ügyvédi leleménytől és bírói szándéktól függően akár évekig is.
Miután a felszámolási eljárás az adós fizetésképtelenségének megállapítására irányul, ezzel az addig nem fizető vállalkozót egy olyan speciális kényszerhelyzetbe lehet hozni, amely akár még a követelt összeg kifizetéséhez is vezethet. A fizetésképtelenség kimondása előtt a bíróság ad még egy lehetőséget: az adósnak van újabb harminc napja, hogy fizessen. És azok, akik “csak” azért nem fizettek időben, mert más hitelezőt részesítettek előnyben (vagy közben forgatták a pénzüket), valószínűleg kiegyenlítik tartozásukat.
Csakhogy ehhez a hitelezőnek ismernie kell a tartozó céget. Ugyanis ha az valóban fizetésképtelen, a törvény szerinti kifizetési sorrendben nem valószínű, hogy a kis hitelező pénzéhez jut. Kiadásai azonban biztos, hogy lesznek: a negyvenezer forintos eljárási díjtól kezdve, a felszámolási hirdetmény megjelentetése, vagy az akár százezrekre rúgó ügyvédi költség mind azt terhelik, aki az eljárást indította.
A felszámolási hirdetményeket azonban mindenkinek érdemes figyelnie, ugyanis, ha valaki a hirdetmény megjelenését követő 40 napon belül nem jelenti be követeléseit, már csak a kielégítendők sorának végére állhat be. És bár sokan a felszámolási eljárás megindulásának hírére inkább a fizetést választják, az azonban már nagyon ritka, hogy a felszámolás során a hitelezők sorába beállva valaki a pénzéhez jusson. Igazán üdvözítő megoldás azonban nincs, már csak azért sincs, mert a magyar jogrendszerben a polgári törvénykönyv (ptk) az adóst védi.

A nyugati társadalmakban, ahol a piacgazdaságnak hagyománya van, a hitelezőt egyrészt a jog is jobban védi, másrészt a gazdasági élet szereplőinek attitűdje is más. Ott működik a biztosíték, a garanciavállalás vagy a kezesség intézménye. Magyarországon a szerződésben ki lehet kötni inkasszót (már ha a fizetésre kötelezett hozzájárul), ami azonban csak arra jó, hogy nem az adós dönti el, mikor fizet. Illetve lehet bankgaranciát kérni, ami a legtöbbször megint nem fizetési, hanem teljesítési garancia. Az biztos, aki valamilyen árut, vagy szolgáltatást értékesít, ki van téve annak, hogy a vevője a fizetési határidő lejártával sem fogja kiegyenlíteni a számlát. És ezt még a legkörültekintőbb, minden részletre kiterjedő szerződés sem akadályozza meg.
Elméletileg azonban az eladónak – főleg áru értékesítésekor - több lehetősége is lenne. Kiköthetünk biztosítékot, például azt, hogy a fizetés megtörténtéig a tulajdonjog nem kerül át a vevőre. Ám ennek is vannak hátrányai. Egyrészt, hogy az egyre keményebb piaci versenyben ez hátrány. Másrészt, ha a vevő továbbadja az árut, már nincs meg a tárgy, amin a tulajdonjogot érvényesíteni lehet. Ebben az esetben marad a kártérítési igény, ami nem más, mint a kért pénzösszeg, ergo a kör bezárult. Ezzel szemben Nyugat-Európában a jog elismeri a meghosszabbított tulajdonjog fenntartásának intézményét, vagyis ilyen esetben a továbbértékesített áruból befolyó pénzösszeg kedvezményezettje a fennálló követelés erejéig az eredeti tulajdonos lesz. A hazai jogrendben ez olyannyira nem létezik, hogy a felszámolási eljárás esetén például a tulajdonjog csak a raktárban lévő árukészletre értelmezhető. A biztosíték kikötésének másik korlátja, hogy a hazai bírói gyakorlatban kétséges a jövőbeni követelés engedményezése: nem lehet tudni kivel szemben, és mekkora összeg áll fenn.

A hitelező jog szerinti lehetőségei eddig terjednek. És valljuk be, a címben megfogalmazott kérdésre nem túl optimista a válasz. Egy biztos. A gyors cselekvés, és az adósról beszerzett korrekt információk kulcs tényezők a pénz behajthatóságában. Hiszen a hitelezőnek semmi más lehetősége nincs, mint sarokba szorítani az adóst úgy, hogy az kénytelen legyen fizetni. És, hogy a jogos követelések behajthatósága nem csak Magyarországon problémás, azt mutatja, hogy az EU is most próbálja kialakítani a késedelmes, illetve nem fizetések egységes szankciórendszerét.

Önnek fizetnek az adósai?