A bizalmi vagyonkezelés magyar szabályozása ismét napirenden van. A kormányzati üzenetek alapján a szándék nem a jogi forma felszámolása, hanem a hozzá kapcsolódó adóelőnyök szűkítése. Ez önmagában legitim és érthető jogalkotói cél. A szakemberek szerint azonban lényeges kérdés az, hogyan lehet úgy elvégezni a szigorítást, hogy az kifejezetten a kizárólag adóelőnyökre épülő, „díszlet-jellegű” struktúrákat találja el – és ne azokat a valódi konstrukciókat, amelyek a generációváltást, a családi vagyonmegőrzést vagy a sérülékeny családtagok ellátását szolgálják. Az alábbiakban azt vesszük sorra, mi a probléma, miről ismerhetők fel a visszaélésszerű struktúrák, és milyen szabályozási irány lehet járható.

Mire jó a bizalmi vagyonkezelés? 

A bizalmi vagyonkezelés nem magyar találmány. A fejlett jogrendszerek mindegyikében léteznek hasonló konstrukciók: az angolszászoknál „trust”, a németeknél „Treuhand” néven. A magyar Polgári Törvénykönyv 12 évvel ezelőtt vezette be a hazai változatot, követve a nemzetközi gyakorlatot. A lényeg röviden: a vagyontulajdonos (a vagyonrendelő) átadja a vagyontárgyait egy vagyonkezelőnek. A vagyonkezelő ezt a vagyont nem a sajátjaként, hanem a vagyonrendelő által kijelölt kedvezményezettek érdekében, előre meghatározott célok mentén kezeli, és a szerződésben rögzített időpontban adja át nekik.

A bvk gyakorlati funkciói jól körülhatárolhatók: a generációváltás rendezett lebonyolítása, a családi vagyon hosszú távú megőrzése, családi vállalkozások működőképességének fenntartása öröklési vagy családon belüli vitás helyzetekben, sérülékeny családtagok (kiskorúak, fogyatékos vagy beteg családtagok) védelme, a kedvezményezettek fokozatos, kontrollált vagyonhoz juttatása, illetve a családi vagyon professzionális, egységes kezelése. Magyarországon a bizalmi vagyonkezelésen és a családi alapítványon kívül nincs olyan jogi eszköz, amely ezeket a célokat együttesen szolgálná.