– Békesi nyolc hónapig halogatta a reformokat, és bele is bukott – olvastam a napokban egyik laptársunk írásában. Ezzel szemben többen úgy tudják, hogy éppen azért követte önt 1995 februárjában a pénzügyminiszteri székben Bokros Lajos és azóta is sokat emlegetett csomagja, mert az ön által előkészített reformokat Horn Gyula miniszterelnök nem engedte megvalósítani. Ilyen időtávlatból már objektívebben látja az akkori helyzetet, amelynek bizonyára vannak ma is érvényes tanulságai.

– A politika a bármennyire is szükséges, de népszerűtlen lépéseket csak kényszerek hatására, végszükségben teszi meg. Általában rövid távon gondolkodik, és azon belül is döntően a saját népszerűségét tartja abszolút prioritásnak. Különösen így volt ez 1994–95 határán. Akkor, a rendszerváltás után néhány évvel, nagy meglepetésre nyertek a szocialisták, és az MSZP érzékeny volt arra, hogy ne rombolja azt a politikai bázist, amely hatalomra segítette; úgy gondolta, hogy népszerűtlen gazdaságpolitikával ezt tenné. Ez persze objektíve így igaz. Más kérdés, hogy azt a gazdasági helyzetelemzést, amit már a választási kampányban és a kormányra kerülés után is rendszeresen adtam a kormány nevében a parlamentnek is, a nyilvánosságnak is, nagyon sokáig nem fogadták el. Az ellenzék azzal érvelt, hogy az új pénzügyminiszter sötétebbre festi a valóságosnál a képet, hogy nagyobb mozgástere legyen, s kormányoldalon is elég széles körben elfogadott volt, hogy nem olyan rossz a helyzet, lehet kisebb lépésekkel is előremenni. Másrészt pedig volt egy sajátos, elsősorban politikai tartalmú kezdeményezés, ami azonban a gazdaságban is haszonnal járhatott volna: létre akartak hozni egy új társadalmi –gazdasági szerződést a munkáltatók, a munkavállalók érdek-képviseleti szervei és a kormány mint végrehajtó hatalom között. A kormány úgy gondolta – sokáig naivan én magam is –, hogy ezt meg lehet csinálni az önkorlátozás alapján: csökkentve az igényeit, mindenki elősegíti egy kicsit a gazdaság konszolidálását, hogy azután egy növekvő gazdaság talaján lehessen finanszírozni egy magasabb életszínvonalat. Ez nagy tévedés volt; a megállapodás előkészítését a másik két fél a saját pozícióinak erősítésére használta föl. Az MSZP vezetői pedig, maga Horn Gyula is, sokáig minden olyan lépéstől óvott, amely a szakszervezeti bázis érdekeit sérthette volna. Jellemző példa, hogy a kormányra kerülés után azonnal benyújtottam egy pótköltségvetést, mert az Antall-, illetve a Boross-kormány által ránk hagyott költségvetés a tervezettnél százmilliárd forinttal nagyobb hiánnyal fenyegetett. A parlamenti vita végére az MSZP-frakció a módosításaival harmincmilliárdra csökkentette az egyensúlyjavító csomagot. Ez intő jel volt nekem; de azért, hogy ne kockáztassam a társadalmi-gazdasági megállapodás létrejöttét, belementem. Az erősen fölértékelt forintárfolyam reális szintre hozása érdekében – ez akkor még kormányhatáskörben folyt – erőteljes, tizenöt százalékos leértékelést javasoltam, de a kormány csak kilencet fogadott el, mondván, ne sokkoljuk a társadalmat. Majd az 1995-ös költségvetés szigorúbb változatát akartam beterjeszteni a parlamentnek, de a kormány azzal nem értett egyet. Ezért már a benyújtásakor jeleztem, hogy a jóváhagyott költségvetést az év elején felül kell vizsgálni, és módosítani kell, mert az tarthatatlan. Megugrott az államháztartás és a folyó fizetési mérleg hiánya, rendkívül magas volt az államadósság. A Boross-kormány idejében gyakorlatilag leállt privatizációt nem lehetett újraindítani, annyira nagy volt a befektetők bizalmatlansága. Napi finanszírozási gondokkal küzdöttünk. Magyarországot úgy emlegették, hogy Mexikó után ez lesz a következő ország, amely fizetésképtelenné válik. Az előkészített stabilizálási programhoz azonban mindaddig nem kaptam támogatást, ameddig a nemzetközi világ drasztikusan nem figyelmeztette a magyar kormányt. Erre először októberben, az IMF madridi kongresszusán került sor, ahol ismertettem a csomagot, s a külföldiek várták, mit vállal ebből a kormány. Az egyharmadát vállalta. Ezért 1995 januárjában személyesen Kohl és Bush is megüzente, hogy nem hajlandók tovább támogatni Magyarországot a nemzetközi pénzpiacokon, ha a kormány nem lép. Miután személyes, presztízsjellegű vita is volt közöttünk Horn Gyulával, amikor láttam, hogy minden összeállt, elő van készítve, lemondtam, nehogy személyes akadálya legyen a program megvalósulásának. Horn ezt követően kritika nélkül elfogadott mindent, amit Bokros Lajos, kisebb módosításokkal, de lényegében az előkészített program szerint javasolt. Hornék később valóban azt terjesztették, amit maga is olvasott: hogy én késlekedtem.

A teljes cikk megjelent a Piac és Profit 2004. márciusi számában!