Az interjú a Piac & Profit magazin február-márciusi számában jelent meg.
A magazin az Inmedio és Relay újságárusoknál kapható, de digitális formában is hozzájuthat. Előfizethet egy évre, de akár egy számot is megvehet. Megrendelését itt adhatja le>>>
Az elmúlt pár évben több rangos, kifejezetten természetfotósoknak alapított díjat nyert el Kércz Tibor. Eredeti végzettsége vegyészmérnök, a szakmájában ma is aktív és sikeres. Ötvenhárom évesen kezdte el kattintgatni gépét, és egy-két év alatt az ismeretlen amatőr fotósból jegyzett, nemzetközi fotográfus lett.
Kőszegen születtél, és Horvátzsidányban, egy aprócska nyugat-magyarországi településen töltötted a gyerekkorodat. Ha kapásból kellene válaszolnod, mi az, ami azonnal bevillan róla?
– A szabadság. A korlátlan szabadság. Az erdő, a rét, hogy mindenféle tiltás, tilalom nélkül reggeltől estig kint lehettünk a természetben; a szülők kérése csupán annyi volt, hogy estére menjünk haza. Ezt általában teljesítettük. Az embert ott csapta meg először a szabadság valódi szele, az „azt csinálok, amit akarok” elementáris érzése.
Hamar elkerültél a faludból, végül pedig a Veszprémi Vegyipari Egyetemen diplomáztál. A te idődben még az analóg fotózás dívott erősen, mindenki vegyszerrel pancsolt, előhívó és fixíroldatokban született a fénykép. Már csak az alapanyagok miatt is, akkoriban nem jutott eszedbe, hogy fotózz?
– Érdekes módon, akkor nem, de gyermekkoromban édesapámnak volt egy fényképezőgépe, amit a családi kirándulásokra mindig magunkkal vittünk, és amit ott megörökítettünk, azt az otthon berendezett kis laborban azonnal hívtuk, nagyítottuk is. Volt egy úgynevezett törpenagyítónk, édesapám pedig készített egy szárítót, így a csoda mindig ott született meg a kezeink között, ahogy az aznapi élmények előtűntek az oldatban, a fényérzékeny papíron, hogy merre jártunk, mit láttunk, hogy éreztük magunkat. Amúgy diákéveimet iskolaköpeny helyett akár egy komplett vegyvédelmi felszerelésben is eltölthettem volna, hiszen már a középiskola is vegyipari volt, nem csak az egyetem. Faluról a városba kerülve azonban a személyes blendenyílás is nagyobbra nyílt, az expozíciós idő pedig hirtelen lerövidült, minden nagyon gyorsan és intenzíven történt velem és körülöttem a 70-es, 80-as években.
Ráadásul részese is lettél a helyi alternatív művészeti szcénának.
– A vizualitáshoz való viszonyom mindig is meghatározó volt, és itt érdemes nem csak a dolog esztétikai élvezetet nyújtó oldaláról beszélni. Mindennek feszültséglevezető és -oldó szerepe is volt az életemben. Ha bármi ért, azonnal megragadtam, ami a kezem ügyébe került, legyen az egy hibajavító vagy egy tusfesték, és alkotni kezdtem. Így állt össze az első projektem is, a David Bowie korai lemezeinek hatására született, huszonnyolc kisméretű képből álló tus-grafika sorozat, amit kiállítottam a veszprémi egyetem és a szombathelyi tanárképző főiskola kollégiumaiban. Ez nem egy idegen történet illusztrálása volt, a képek és a sztori egyszerre született, és mindkettő saját volt. Közben az egyetem közművelődési titkárságán a képi látásmódot igénylő feladatok rám hárultak: plakátokat terveztem, filmklubok szervezésében vettem részt. Cassavetes, Bergman, Bunuel, az amerikai és európai független filmesek alkotásai mentek, a vetítéseket többször is végigültem; itt olyan töménységben ért minket vizuális élmény, hogy az alapvetően határozta meg a későbbiekben a kompozícióhoz, a képi effektekhez való hozzáállásomat.
Még mindig csak a nyolcvanas évek közepén járunk, részben szabad csak a hazai légkör, de azért annyira talán igen, hogy három hónapra kimenj New Yorkba.
– Ahol építkezéseken dolgoztam segédmunkásként, a fennmaradó időmet pedig múzeumokban töltöttem. Több napig kóboroltam például a Guggenheimben, ahol éppen Joan Miró-retrospektív volt, de sorra vettem a kis greenwich village-i galériákat is, és beültem néhány off-off Broadway-darabra. Ezek az élmények egyfajta évgyűrűkként rétegződtek, rakódtak egymásra az emberben.
Egy éles váltás, filmes nyelven snitt, és egy finom áttűnés: hazajöveteled után visszatérsz a szakmádhoz, egzisztenciát építesz, és úgy tűnik, hogy a művészeteknek is búcsút mondasz.
– Inkább úgy fogalmaznék, hogy a napi tennivalók, egy biztos megélhetés megteremtése évtizedekre félresöpörték ezeket a dolgokat, de, mint utóbb kiderült, csak ideiglenesen, mert 2013–14 körül éreztem azt, hogy a gyerekeim – akik akkor tizenöt, tizenhat évesek voltak – már nem szorulnak rá a napi pátyolgatásra, a bennem addig szunnyadó vizuális alkotási vágy is újra a felszínre tört. Már csak a formát, a műfajt kellett megtalálnom. A véletlen sietett a segítségemre: egy indiai turistaúton készült képeimet nézegetve mondta egyik barátom, hogy nekem érdemes lenne a fotózással komolyabban foglalkoznom. Vettem is egy profi tükörreflexes gépet, de a háromszázötven oldalas használati utasítás úgy elrémisztett, hogy azonnal beiratkoztam egy fotótanfolyamra.
És innen nem volt megállás, mert így ötven felett, alig pár év alatt az egyik legjobban jegyzett magyar természetfotós lettél. Hogy csináltad?
– Azért ez nem volt ilyen egyszerű. Az első időkben fotóztam mindent, ami az utamba került, a kert végétől, az érdi fennsíkig. A fordulatot egy japán fotóstúra jelentette, Hokkaidó szigetén, az ottani fehér, havas világban éreztem rá először arra, hogy ez az a téma, ez az a terület, amiben és ahol én igazán ki tudnék bontakozni. Pályázni kezdtem a képeimmel, először Magyarországon, aztán külföldön, és elég gyorsan vettem az akadályokat. Egy év alatt megszereztem a FIAP nemzetközi fotóművész-diplomát, aztán annak kiváló fokozatát, majd jött a bronz, az ezüst, tavaly az arany, idén pedig várhatóan a platina fokozat. A pályázás során pedig fokozatosan körvonalazódott az a témaválasztás, ami igazán inspirált, amiben szerettem volna kitűnni. Ez pedig – nevezzük így – a „fehér vadon” projekt. A fehér, fagyos északi vagy a déli sarkvidéken állatokat és tájakat fotózni, ezeket művészileg megkomponálni, majd egyfajta nyomatokká szublimálni, ez az én küldetésem, ebben érzem jól magam, ebben vagyok nemzetközileg is elfogadott. Legalábbis a díjak ezt üzenik.
Ars poeticád?
– Én az esztétikum felől közelítek a természetfotózáshoz, nem pedig a dokumentarista irányból. Nem célom, hogy fajsokaságot örökítsek meg, elég, ha csak kettőt csalogatok be a blendenyíláson, de az elkészült kép legyen tökéletes, csak rám jellemző. A természet gyönyöreit akarom bemutatni, összességében, legalábbis, amíg még lehet. Az egynemű, havas, hófehér háttér olyan kompozíciós keretül szolgál számomra, ami hozzásegít ahhoz, hogy a természetes élőhelyén exponált élőlény sokkal súlypontosabban, hangsúlyosabban jelenjen meg képeimen. Ez már a fotó készítésekor is szempont, tudatosan helyezem el a gép keresőjében a tereptárgyakat, funkciójuk egy kulisszánál elementárisan több, együtt mozog, együtt él az állati főszereplővel, nincs külön szerepe, ők együtt egy egész, a természet maga. Már egy belógó zúzmarás faág, egy váratlanul felpúposodó fehér földkupac, egy elsőre kietlennek tűnő, végtelen havas táj is vezeti a szemet, ha azt valamifajta koncepció, előzetes elgondolás szerint helyeztem el a képbe. Fókuszba hozza a kép valódi alanyát, a megjelenés egyáltalán nem esetleges, se az élettelen, amúgy is siváran hófehér táj, sem pedig a benne pihegő, lélegző állat szempontjából; mindkettőnek megvan a helye és szerepe a mű egészében. Fotóimmal mindenképpen szeretném meghaladni a természetfényképezés szűk műfaji kereteit, azt szeretném, ha a megkomponált képek közelítenének egy képzőművészeti alkotáshoz. Talán legjobban a japán metszetekhez lehet hasonlítani az elkészült alkotásokat, minimalizmus, zen, harmónia.
Kicsit most elmentünk komoly irányba, de azért a humor sem áll távol se tőled, se pedig a képeidtől.
– Sőt! A humor a komoly fotóimnak is a sajátja. A kedvenc képem is egy ezek közül való. Kanadában készült, ahová azért szerveztük az utat, hogy hóbaglyokat fotózzunk. Én ott közel hatezer képet lőttem, de csak egy lett olyan, amilyent el is képzeltem még az fényképezőgép elsütő szerkezetének lenyomása előtt. A végeredményen csak a végtelen, vakítóan fehér hómező és abban egy kobak és két kis sárga pötty látszik, a hóbagoly fejecskéje és apró szemei. Egy éteri tisztaságú, minimalista alkotás, benne van valahogy az egész világ, a maga rémisztő magányával, elhagyatottságával, de persze feloldásként ott a humor is, a nagy semmiben teljességgel elvesző két kicsi szem, az élet, a létezés hihetetlen nagyszerűségével. Képzelhetjük azt is, hogy a bagoly éppen kikacsint a képből, jó hideg van, de én nem fázom – akár ezt is mondhatná.
