A 2007. évi költségvetés mögött álló "államfilozófia" címet adta a Századvég tanulmányának, vitairatának, elemzésének. Nem is túl egyszerű a műfajt meghatározni, de az bizonyos, hogy nem kirohanás, sokkal inkább elgondolkodtató kritika az, amit a kiadvány nyilvánosságra hozott. Ezért nem haszontalan, nem tanulság nélküli azt szemlézni, fontos részeit idézni. Elöljáróban leszögezi az elemzés, hogy a kormány azt hiszi, egyedül is képes mindenre, reformjai a viszonyok megváltoztatásához, és a "lehetőségek kék óceánjának" eléréshez vezetnek.

Ezek után pontokba szedve vesézi ki az idei büdzsét a Századvég. Mindenekelőtt azt szögezi le a tanulmány, hogy a kormány a "kisebb állam" koncepciója mellett elkötelezett, a kisebb állam elérését azonban egy omnipotens állam segítségével látja megoldhatónak. A kormányzati omnipotencia forrásokat von el, struktúrákat alakít át, intézményeket bont le, és közben nem számol lépései következményeivel. Azt hiszi, hogy az állam kivonulása önmagában vezet el az öngondoskodás, és a spontán működés feltételeinek megtereméséhez. S nem is mérlegeli, hogy például az egyébként valóban alacsony hatékonysággal működő önkormányzati szféra lebontása - a nagyobb hatékonyságú, megreformált struktúrák kiépítése nélkül - a hatékonyság és minőség csorbulásához vezet, s így a problémák megoldása helyett valójában új problémákat generál. A kisebb államot akaró omnipotens állam tehát újra életre hívja az állami szerepvállalás igényét.

A következő megállapítás sem túl hízelgő, hiszen azt állapítja meg, hogy a reformok végig vitelének szándékával - mivel a széleskörű reformok végrehajtása az állam túlterjeszkedését vonja maga után - a kormány saját mozgásterét számolja fel. A kormánynak hatalmas energiákat kell mozgósítania céljai eléréséhez. Eközben azonban saját eszközeit éli fel: kapacitásépítés helyett valójában funkcióvesztést szenved el. S miközben - hatékony kormányzati eszközök híján - a viszonyok radikális megváltoztatására vállalkozik, újabb és újabb ellenállásba ütközik. Csakis ez, vagyis az ellenállások erejének kormányzati felmérése és kalkulációja, s nem pedig a kormányzat filozófiája, illetve bizonyos társadalmi eszmények iránti elkötelezettsége magyarázza a preferálás és diszpreferálás, a támogatás és megvonás egyébként irracionálisnak tűnő logikáját.

A kormány mintha szándékosan keresné a zátonyokat. A Századvég magyarázza is meglátását: a politikai racionalitás magyarázza, az államháztartási viszont egyáltalán nem indokolja, a legnagyobb létszámú és a kormányzat számára legfontosabb választói csoport, a nyugdíjasok kedélyének megnyugtatását. Eközben azonban a kormány szinte mindenkivel szemben frontot nyit, s úgy tűnik, ekkor a kormány az államháztartási, s nem a politikai racionalitás logikája alapján cselekszik. Az államháztartási megfontolásokat azonban itt is kikezdi a politikai támogatás elvesztésének a félelme. Ezzel magyarázható, hogy kormányzat korábbi szavai és a költségvetésben provizionált tettei között is diszkrepancia húzódik: a kormány láthatólag megijedt korábbi javaslataitól, és a tesztelések hatására mérsékelni kívánta azok negatív hatásait.

Az elemzés szerint éppen saját filozófiáját nem mérlegeli a kabinet.  Az "egyenlőség és igazságosság" programja - olvasható a Századvégben - a radikális kormányzati geometria logikájának függvénye. Tehát az, hogy mi számít egyenlőnek és igazságosnak, azt nem az egyenlőség és igazságosság eszméjéről kialakított felfogásuk, hanem radikális kormányzati gyakorlatuk, az éppen aktuálissá váló reformgeometria határozza meg.

Érdekes logikával levezetett vád: a miniszterelnök a kormány tevékenységét majdnem kitűnőre, kommunikációját viszont csak elégségesre osztályozta. Az értékelés értelmében a kommunikáción, és nem a kormány tevékenységén lenne mit javítani. A jó kormányzás feltétele tehát úgy tűnik, a tettek és a szavak egybeesése. Vagy a tetteket kell a szavakhoz igazítani, vagy a szavakat a tettekhez. A költségvetés "filozófiája" szerint - szemben a miniszterelnök osztályozása mögött feltételezhető szándékkal - nem az utóbbi, hanem az előbbi esetről van szó: a költségvetésben megjelenő "bővítmények" csupán a tűzoltást szolgálják, vagyis feszültségcsillapításra szolgálnak, és egyúttal látszatintézkedések formáját öltik. A kormányzást valójában nem a tettek, hanem a kommunikáció által motivált mimézis gyakorlata mozgatja - fejezi be pontokba szedett értékelését a Századvég. És persze következtetéseket is levon, egyebek között ezt: A költségvetésből kiolvasott átalakítás erőltetett ütemű megvalósítása ugyanis nagy eséllyel egyrészt újabb és újabb konfliktusokat gerjeszt, másrészt bizonyos területeken (pl. egészségügy) káoszhoz vezet. A konfliktusok felerősödése és a kaotikus gyakorlat viszont gazdasági, társadalmi feszültségeket generál, még akkor is, ha a kormány - a "lehetőségek kék óceánjára" (egyrészt 2009-re, másrészt az Európai Unióra) irányítva figyelmét - ezzel nem kíván jelenleg foglalkozni. Egy jó kormányosnak azonban azt is tudnia kell, hogy a tengeri út még a kikötőben is balul végződhet.