Leáldozó szénbányászat - Kép: Pixabay

Két hete csődöt jelentett a legnagyobb széntermelő vállalat Amerikában, ezzel az ország öt legnagyobb szenet bányászó vállalatai közül már hárman állnak csődvédelem alatt. Kínában pedig a hatalmas többletkapacitások csökkentése érdekében több mint négyezer bányát terveznek bezárni, ami párhuzamosan több millió ember elbocsátását eredményezheti. Európában sem egyszerű a helyzet, a lengyel kormány az állami tulajdonú áramtermelőket kötelezné a veszteségesen működő szénbányák megvásárlására és működtetésére.

Az Egyesült Államokban egy másik bányászati tevékenység "orbitális" nyereséggel kecsegtet.

Ha a kialakult helyzethez vezető okokat keressük, akkor a fejlődő országok gazdasági lassulását, a helyettesítő energiahordozók árainak csökkenését vagy a globális felmelegedés elleni harcot sorolhatjuk. Ma talán úgy tűnik, minden a széntermelés ellen szól, de befektetői szemmel fontos szétválasztani, hogy mennyiben strukturális és mennyiben ciklikus folyamatok vannak a háttérben. Nem mindegy természetesen, hogy a szénfelhasználás a teljes megsemmisülés felé konvergál, vagy csak pillanatnyilag tapasztaljuk a negatív irányba mutató tényezők együttes hatását. Ha hiszünk abban, hogy a szénre hosszú távon is szükség lesz, és lezajlik egy jelentős piaci konszolidáció, a válságot túlélő bányavállalatok részvényei könnyen az egekbe emelkedhetnek a jelenlegi nyomott árfolyamokhoz képest – olvasható az Alapblog bejegyzésében.

A szén két fő felhasználási területe az áramtermelés és az acélgyártás, az előbbi a közel nyolcmilliárd tonnás éves fogyasztás 87, az utóbbi 13 százalékáért felelős. A piac messze legnagyobb szereplője Kína, aki az összesen kibányászott szén felét fogyasztja el, aminek több mint 90 százalékát maga meg is termeli. Ahogyan azt a nyersanyagpiacok más területein is tapasztaljuk, a kínai gazdasági lassulás a legfontosabb tényező a kereslet visszaesésében. Az építőipar lassulása az acélfelhasználáson, az ipari szektor lassulása az áramfelhasználáson keresztül érezteti a hatását.

Míg a 2013 előtti tíz évben átlagosan 9 százalékos szénfogyasztás növekedést láttunk, 2014-ben 3, 2015-ben pedig 5 százalékos csökkenést tapasztalhattunk. A felfutás időszaka alatt viszont óriási mértékű szénbánya-beruházásokat hajtottak végre az országban, a kínai hatóságok közzététele szerint 5,7 (!) milliárd tonnányi kapacitás épült ki. Ez azt jelenti, hogy csak Kína 20 százalék többletkapacitással rendelkezik a világpiac arányában. Nem csoda, hogy ennek eredményeképpen az árak a 2011-es csúcshoz képest a harmadára estek vissza, és a február óta tartó általános nyersanyagpiaci felpattanást is kevésbé, illetve késleltetve követték le a szénárak. A kínai vezetés nemrég bejelentett tervei alapján, három éven keresztül évi 500 millió tonnányi kapacitáscsökkentésre kerül majd sor, ami a jelenlegi 11 ezer bányából több mint 4 ezer bezárásával, és legalább egymillió ember elbocsátásával jár majd.

Ezek alapján magabiztosan ki lehet jelenteni, hogy ilyen alacsony árak és ilyen magas kapacitások mellett ma a széntermelőknek talán soha nem látott nehézségekkel kell szembenézniük, miközben a konszolidáció sem fog könnyen lezajlani a piacon. A társadalmi és politikai nyomás mértékét pedig a szén-lobbi egyik meghatározó alakja érzékeltette találóan a párizsi klímacsúcs utáni nyilatkozatában: „a szénpiacot úgy fogják megbélyegezni, ahogyan a rabszolga-kereskedelemmel tették egykor”. Ugyanakkor nem szabad elfejteni, hogy a szén a mai napig megbízható és olcsó áramtermelést biztosít. Várhatóan még sokáig szerepe lesz az áram- és acéltermelésben egyaránt, így talán egyszer majd újra látunk profitnövekedést is a szektorban.