A világgazdaságnak biztos nem tesz jót sem az abból fakadó bizonytalanság, hogy állandóan ki van téve exogén (a gazdasági folyamatokkal közvetlenül össze nem függő váratlan és nehezen kivédhető) sokkoknak, sem az, hogy a nemzetközi politika – konkrétan a gazdaságpolitika is – fokozottan e sokkok megelőzésére koncentrál: katonai-politikai eszközökkel, illetve az ilyen eszközök alkalmazásának szükségességére való hivatkozással fokozza a nemzetközi személy-, áru- és pénzmozgások ellenőrzését. Ezzel egyebek között éleződik az internacionalizálódás (globalizáció) ama ellentmondása, amely eddig is feszült a nagymértékben liberalizált tőkemozgások és a munkaerő nemzetközi mozgásának súlyosan korlátozott volta között. Az uralkodó deregulációs elvek alkalmazása még a korábbinál is szelektívebbé válik.

Az eddigi elemzői konszenzus abból indult ki, hogy szeptember 11-e felgyorsította, elmélyítette és kiterjesztette az akkor már világszerte nyilvánvaló dekonjunktúrát. Most azonban úgy tűnik: az OECD-országok a recessziónak (illetve a recessziót súroló stagnálásnak – növekedéslassulásnak) a mélypontján feltehetően már túl vannak. Legalábbis a legfrissebb adatok, elsősorban Amerikára vonatkozóan, akár a közeli kilábalás jeleiként is felfoghatók. Az Egyesült Államokban a GDP a tavalyi negyedik negyedévben már érzékelhetően nőtt, 2002 első hónapjaiban az ipar, az építőipar, a személyi fogyasztás gyarapodott, míg a munkanélküliség a tavalyi év végi rátához képest kissé csökkent. A megélénkülés Amerikában – amelynek folytatódására bíztató és elbizonytalanító jelek egyaránt felismerhetők – döntő jelentőségű a világgazdaság alakulása szempontjából. Amerikán kívül nincs olyan súlyú nemzetközi tényező, amely lökést adhatna az üzleti világ beruházási hajlandóságának. Az Egyesült Államok az ázsiai és a latin-amerikai országok exportjának legfontosabb felvevőpiaca, a latin-amerikai beruházások legfőbb külső finanszírozója, egyúttal a nyugat-európai és a távol-keleti tőke fontos befektetési terepe. Az amerikai székhelyű és/vagy tulajdonú multinacionális vállalatok, valamint az amerikai dominanciájú nemzetközi szervezetek meghatározó befolyást gyakorolnak a nemzetközi kereskedelem és pénzügyek alakulására.

Az OECD-országok összesített bruttó nemzeti terméke 2001-ben 1993 óta a legalacsonyabb ütemben nőtt: előzetes adatok szerint 1,2%-kal. A növekedési ütem 2000-hez képest a harmadára esett vissza. Az Egyesült Államokban az éves növekedés alig haladta meg az 1 százalékot (2000-ben 4,2% volt), az Európai Unió 15 tagállamában 1,6%-ot tett ki (2000-ben 3,4%), Japánban pedig csökkent a GDP. A ma ismert vagy valószínűsíthető irányzatok érvényesülése esetén 2002-ben – az év egészét tekintve – az OECD növekedési teljesítménye nagyjából a múlt évihez hasonló lesz: az Egyesült Államokban 1,5-2% közötti növekedés várható (központi prognózisunk: 1,7%), az EU-ban viszont a növekedési ütem (1,2-1,4%) még a tavalyinál is alacsonyabb lesz, ezen belül a hazai konjunktúra szempontjából legfontosabb német gazdaság 0,7%-os GDP-növekedéssel továbbra is a stagnálók kategóriájába tartozhat. Legfontosabb partnerünknél sem a bel-, sem a külföldi kereslet sem alakul kielégítően, jóllehet a legfrissebb felmérések itt is valamiféle kilábalást jelezhetnek; pótlólagos gazdaságpolitikai dilemmát okoz a stagnálás közepette Brüsszelből igényelt költségvetési szigor (néhány hónappal a szövetségi parlamenti választások előtt). Japánban a csökkenés lesz a tavalyinál is kifejezettebb (-1,3%). Az ezredvég (az 1996-2000 közötti évek) teljesítményével összemérhető GDP-növekedés a fejlett világban 2003 előtt nem várható. Minthogy a nemzetközi dekonjunktúra mindenekelőtt az ipari termelés súlyos és hosszan tartó visszaesésében nyilvánult meg, a nemzetközi árukereskedelem a 2000. évi dinamikus (13%-os) bővülés után tavaly stagnált és növekedése 2002-ben akkor is csak szerény mértékű (4-5% körüli) lesz, ha az Amerikában megkezdődött kilábalás nemzetközi méretekben folytatódik.

A dekonjunktúra nyomán az OECD-országok összességét tekintve visszájára fordult a munkanélküliség lassú csökkenésének az elmúlt évtized eleje óta tartó folyamata: a munkanélküliek aránya az összes munkaerő százalékában a 2000. évi 6,4 százalékról 2001-ben 6,7%-ra emelkedett, s ebben az évben valamelyest – 7%-ra – tovább nőhet. Míg az Egyesült Államokban és Japánban a munkanélküliségi ráta ebben a két évben emelkedett (Amerikában jelentős mértékben), az Európai Unióban – ahol a rendkívül magas munkanélküliség a kilencvenes években csak nagyon lassan csökkent – 2001-ben és 2002-ben a munkanélküliségi arányszám csökkenésének megállásával, (8% körüli szinten) a munkanélküliség szintjének stagnálásával kell számolni. Eközben a foglalkoztatottság az OECD-országokban – az 1994-2000 közötti folyamatos emelkedés után – 2001-ben és 2002-ben stagnál: az Európai Unió országainak mérsékelt ütemű növekedését a foglalkoztatott létszámnak az Egyesült Államokban és Japánban végbemenő (ez utóbbi országban már 1998 óta tartó) csökkenése ellensúlyozza.

Az ezredvég mérsékelt inflációs hulláma 2000-ben tetőzött (OECD-átlag: 2,5%), s 2001 derekától kezdve az áremelkedés már lassult. A tavalyi év átlaga 2,3% volt, valamivel magasabb Amerikában, alacsonyabb Nyugat-Európában. 2002 első hónapjaiban az OECD-országokban általában folytatódik az infláció lassulása. A múlt évi csúcshoz képest alacsonyabb világpiaci nyersanyag- és olajárak valamennyi ország belföldi árait kedvezően befolyásolhatják. Igaz, az olajárak március végére felfelé mozdultak el a tavalyi terrortámadás után kialakult szintről, és a konjunkturális, politikai és katonai (stratégiai) fejleményektől függően a jelenlegi hordónként 25 dollár körüli szint tartós meghaladása, illetve a nagymérvű áringadozás sem kizárt. A belföldi kereslet alakulása azonban térségenként és országonként eltérő mértékben hat az árak alakulására. Japánban a tavalyi mértéket meghaladó, több mint 1%-os árcsökkenéssel számolunk. Az Egyesült Államokban viszont a gazdasági légkör javulása – ha folytatódik – az év derekától már érzékelhetővé válhat az árak valamelyes erősödésében. Az idei év egészét tekintve azonban az infláció további mérséklődése várható. Szerény ütemű infláció-lassulásra számítunk az eurótérségben. Az inflációs ráta ismét 2% alá kerülhet.

A devizapiacokon az elmúlt évben kissé tovább gyengült az euró a dollárral szemben: átlagárfolyama 92 centről 90 alá csökkent. A kereskedelmi forgalommal súlyozott árfolyam-indexek az euró 2-3%-os leértékelődését, a dollár esetében 6%-os felértékelődést jeleznek. A japán jen súlyozott árfolyama 10%-kal csökkent.
2002 elején folytatódott az euró leértékelődése. A növekedési kilátások ismét a dollárnak kedveznek, miként az is, hogy bebizonyosodott: az amerikai gazdaság húzóereje nélkül az európai gazdaságok legfőbb növekedési forrása is elapad. Ráadásul az is kiderült, hogy a belföldi kereslet általában, s főképpen Németországban átmenetileg sem képes átvenni az export konjunkturális húzó szerepét. Mindez rontja az európai gazdaságok megítélését, tőkevonzó képességét. Egyben azt is jelenti, hogy rövid távon nem várjuk az euró árfolyamirányzatának a megfordulását.

Az amerikai gazdaságpolitika szemléletében a gazdasági visszaesés és a terrortámadás (illetve a „terror elleni” tartós háború prioritásának megfogalmazása) együttes hatására részleges, de jelentős változások következtek be. Az elmúlt hónapokban uralkodóvá vált az anticiklikus gazdaságpolitika. Azt még nem lehet megmondani, hogy ez a váltás mennyi időre szól. A hadi kiadások jelentős növelése következtében feltehetően megszakad a szövetségi költségvetés többletének rövid ideig tartó időszaka. A monetáris élénkítés 2001-ben közhellyé vált Amerikában, a FED tízszer csökkentette a kamatokat, jóllehet a konjunkturális javulás nyomán küszöbön állhat a kamattrend megfordulása. Az eurózónában az amerikainál kedvezőtlenebb konjunkturális feltételek között sincs szó a maastrichti kritériumok, illetve a Növekedési és Stabilitási Paktumban foglalt szigorú előírások módosításáról, s a monetáris szigor is jóval vontatottabb ütemben enyhült. Ez egyaránt tulajdonítható az erős monetarista ortodoxiának és a tagállamok közötti valós konjunktúrapolitikai érdekkülönbségek miatti döntéshozatali nehézségeknek.

A fejlődő országok gazdasági növekedését az exportcikkeik iránti kereslet drámai visszaesése alaposan visszavetette. A szeptember 11-i eseményeknek számos, a dekonjunktúrát súlyosbító következménye volt a felemelkedő világra: az idegenforgalom drasztikus visszaesése, a tengerentúli szállítás költségeinek megnövekedése, a fejlődő, közülük is különösen az iszlám országok iránti befektetői és hitelezői bizalom megingása. Mindez hozzájárult ahhoz, hogy a GDP átlagos bővülése (2000-ben több mint 5,5%) 2,5% körülire mérséklődött 2001-ben, s az idén is várhatóan csupán 3,5-4% lesz. A korábban megszokott 5% feletti átlagos növekedés legkorábban 2003-ban állhat helyre.

A távol-keleti országokban számottevően csökkent a gazdasági növekedés üteme. Az 1997-1998. évihez hasonló recesszió feltehetően mégsem ismétlődik meg. Nemcsak azért, mert az egyes országok gazdaságpolitikája (akárcsak a gazdaságok többi bel- és külföldi szereplője) láthatóan figyelembe veszi a csak nemrég elmúlt válság tanulságait. Emellett – ha a konjunkturális megélénkülés a világban valóban megkezdődött, vagy a közeljövőben megkezdődik – fontos lehet az ezekben az országokban gyors ütemben zajló modernizáció: az elektronikus kormányzatra való átállás, az elektronikus közbeszerzés kiterjesztése, új értékesítési csatornák (ún. e-piacterek) központi pénzekből való kifejlesztése és üzemeltetése. Ez olyan korszerű infrastruktúrát hoz létre, amely a világgazdasági konjunktúra megindulásával versenyelőnybe hozhatja majd az ebben a térségben működő exportőröket.

Nehéz év lesz az idei a kínai gazdaság számára: a WTO-tagság kapcsán vállalt liberalizálási folyamat első, s minden bizonnyal legnehezebb évében – amikor fontos kormányzati változások is napirenden vannak – kell megrázkódtatás nélkül fenntartani a dinamikus növekedést.

Latin-Amerikában a brazil gazdaság talpon tudott maradni annak ellenére, hogy a korábbi évek, évtizedek elhibázott energia- és környezetgazdálkodása következtében súlyos áramellátási gondokkal kellett szembenéznie, exportja fő felvevőpiacain drámaian visszaesett a kereslet, szomszédja, Argentína gazdasága pedig összeomlott. Az argentin válság kirobbanása (a világtörténet eddigi legnagyobb összegű adósságára vonatkozó fizetésképtelenség bejelentése) csak azért nem rázta meg a világgazdaságot, mert senkit sem ért váratlanul. (Ellenkezőleg: Argentína minden külföldi hitelezője és a nemzetközi pénzügyi szervezetek számítottak erre az összeomlásra, s ezért az ország külső adósságának kezelése egyre drágább és nehezebb lett, ami a válság mélységének egyik fontos magyarázata.) A kimenetel teljesen bizonytalan: miközben az ország közel áll a társadalmi-politikai összeomláshoz, az IMF amerikai nyomásra nem hajlandó pénzügyileg támogatni az argentin kormány szerinte nem kielégítő stabilizációs intézkedéseit. Ami a válságból leszűrhető általános gazdaságpolitikai következtetéseket illeti, a legkézenfekvőbb tanulság az, hogy a „nemzetközi közösség” tanácsára jórészt antiinflációs célzattal bevezetett valutatanács intézménye (az argentin peso 1991 óta 1=1 alapon a dollárhoz volt kötve) rossz megoldásnak bizonyult. Úgy tűnik, a nemzetközi pénzügyi folyamatoktól való túlzott függőséghez, a belföldi valuta felértékelődéséhez, romló versenyhelyzethez, fizetési válsághoz, mindezzel szemben a belföldi gazdaságpolitika tehetetlenségéhez vezethet, s végül fenntarthatatlannak bizonyulhat.

A rendszerváltó országok közül a FÁK-országok gazdasága továbbra is növekszik, de lassuló irányzattal. A tavalyi GDP-adatok ezt a lassulást még nem mutatják egyértelműen, hiszen az általános trenddel szemben olyan nagy tagországok növekedése éppenséggel gyorsult, mint Ukrajna (5,8%-ról 9,9-re) és Kazahsztán (9,6%-ról 13,2-re). A meghatározó viszont Oroszország, ahol a 2000. évi 9%-os növekedést 2001-ben 5% követte, s 2002 elején további lassulás érzékelhető. Az éves szinten gyorsító országok (például Ukrajna) esetében is megfigyelhető volt az éven belüli, illetve az idei év eleji lassulás.
A szénhidrogén-termelő FÁK-országok gazdasága – a tavaly szeptembert követő markáns olajár-csökkenés ellenére – tovább erősödött. Számos – olajjal és gázzal nem rendelkező – FÁK-ország azonban gyengélkedik. A Nyugat – az IMF és a Világbank égisze alatt – átfogó programot készít elő hét ilyen „elesett” FÁK-ország megsegítésére. Ukrajna más csatornákon keresztül kap támogatást. A kimondatlan cél annak elősegítése, hogy védekezni tudjanak az „orosz gazdasági terjeszkedéssel” szemben. Eközben szeptember 11-ét követően felgyorsult a Közép-Ázsiába és a Kaukázus vidékére történő amerikai (és általában a nyugati) behatolás. Ez módosíthatja a FÁK-beli kapcsolatok eddigi jellegét, korlátozhatja az orosz dominancia érvényesülését.

Oroszországban a növekedés lassulása különösen az ipart érinti, amely januárban már csak 2,2%-os növekedést mutatott az egy évvel korábbihoz képest a tavalyi éves szinten 4,9% után. A mezőgazdaság termelése elsősorban a jó gabonatermés eredményeként tavaly 7%-kal nőtt. A folyó fizetési mérleg a 2000. évivel nagyjából megegyező exportbevételek és a gyorsan növekvő import ellenére 2001-ben a GDP 11%-ának megfelelő többletet mutatott. A belföldi pénzmennyiség ehhez kapcsolódó gyors növekedése is táplálta a 20% körüli inflációt. A fogyasztási struktúra oldaláról elsősorban az államilag szabályozott szolgáltatások árainak (díjszabásának) emelése növelte az árszínvonalat. Az életszínvonal a statisztikai adatok tanúsága szerint jelentősen nőtt (a jövedelmek és a személyi fogyasztás 2001-ben 10, a reálbérek csaknem 20%-kal), a munkanélküliségi ráta 2001 végére 9%-ra csökkent. (A reálbérek így sem érték el az 1998. augusztus előtti szintet.)

A 2000-2001. évi kedvező fejleményeket a magas világpiaci olajár és a rubelnek az 1998. augusztusi válság utáni súlyos leértékelődése nagyban elősegítette. Az utóbbi két évben az olajszektor stabilizálódott és terjeszkedett, a politikai stabilitás erősödött, jelentős strukturális és intézményi reformokra került sor. Ezért mérsékelt ütemű – 3-3,5%-os – GDP-növekedést 2002-ben akkor is lehetségesnek tartunk, ha az olajárak nem nőnek tovább, esetleg valamivel el is maradnak az év hátralévő részében a március végi szinttől, ami – az OPEC export-önkorlátozásához való csatlakozással együtt – korlátokat szab az export-árbevételeknek.

Ukrajna gazdasági helyzete sokkal kevésbé konszolidálódott, mint Oroszországé. A kilátások is ingatagabbak. Az újabb keletű expanzió mögött olyanfajta „dopping” is kitapintható, mint például egyes alapvető élelmiszerek árának elnöki rendeletre történt leszállítása az ez év március 31-i választások jegyében. A választások után a lapokat újraoszthatják. Éves szinten 3-3,5%-os GDP-növekedés ebben az országban is elképzelhető.

A kelet-közép-európai országok a világgazdasági és főleg a nyugat-európai dekonjunktúrával szemben meglepően ellenállónak bizonyultak. A növekedés üteme az országok többségében (Csehország és Szlovákia kivételével) azonban ebben a régióban is érzékelhetően csökkent. De ahol a lassulás drámaibb méreteket öltött volt, és csaknem stagnálásba váltott (Lengyelország), ott ennek belföldi gazdaságpolitikai okai voltak a fontosak, például a megelőző években megélénkült inflációra túl keményen reagáló monetáris szigor. A külpiaci helyzethez képest jól teljesítő külkereskedelem jellemzően lassult. A lassulás többnyire az export és az import párhuzamos mérséklődése mellett ment végbe, a GDP alakulását pedig az befolyásolta, hogy a kettő közül melyik kezdett lassulni előbb, illetve melyikük lassult erőteljesebben. A személyi fogyasztás gyarapodása a GDP-növekedés húzóereje volt, a beruházások általában (a hároméves recesszióból 2000-2001-ben Csehország és a feljövőben lévő Szlovákia kivételével) gyengélkedtek, a fizetési mérleg az országok átlagában szerény mértékben javult. A korábban dinamikus ipari termelés növekedése mindenütt mérséklődött (ahol 2000-hez képest éves szinten nem, ott a lassulás az év folyamán következett be). Lengyelországban az ipar éves szinten sem nőtt, Magyarországon az éves ráta pozitív maradt, de a termelés hosszabb ideje stagnál. Az infláció mindenütt csökkent – nagyobb mértékben azokban az országokban, ahol magasabb volt. A munkanélküliség Szlovákiában (18,6%), Lengyelországban (17,4%) és talán Szlovéniában is (11,8%) megdöbbentően magas az egész térségről kialakult kedvezőbb képhez képest. Az idei évben szerény növekedés, inkább lassulás lesz jellemző a térségben, mérséklődő infláció mellett.

A délkelet-európai országok közepes ütemű, vagy annál gyorsabb gazdasági növekedést könyvelhettek el. Bulgáriában ez a növekedésnek negyedik egymást követő éve volt, Romániában a gyorsulás volt számottevő a megelőző elhúzódó visszaesés és a 2000. évi alig érzékelhető GDP-gyarapodást követően. Szerény mértékben növekszik a háborúk után normalizálódó Jugoszlávia, valamint Horvátország gazdasága is. Romániában a még mindig vágtató infláció, Bulgáriában a nagyarányú munkanélküliség, Jugoszláviában mindkettő jellemzi a továbbra is súlyos gazdasági és társadalmi helyzetet, a még mindig nyomorúságos életkörülményeket. A külső fizetési helyzet kedvezőtlen az egykori Jugoszláviában a háborús örökségek, s mindenütt a be nem fejeződött rendszerváltás, a világkereskedelem konjunkturális visszaesése mellett még azért is, mert fontos partnerük, a válságban lévő szomszédos Törökország importkereslete szűkült. A mérsékelt ütemű növekedés azonban 2002-ben folytatódhat.

A balti országok (Észtország, Lettország, Litvánia) is jól ellenálltak a világgazdasági dekonjunktúrának. A várakozásokkal ellentétben a növekedés 2001 második felében sem mérséklődött számottevően, sőt Litvániában érzékelhetően gyorsult az utolsó negyedévben. A tavalyi év egészét tekintve a GDP Észtországban 5,5%-kal, Litvániában 5,7%-kal (az utolsó negyedévben közel 8%-kal), Lettországban pedig – alig elmaradva az 1997-es történelmi rekordtól – 7,6%-kal volt nagyobb, mint 2000-ben. Az ipari termelés különösen Litvániában bővült látványosan (17%-kal), de a másik két balti államban is 7% fölötti ütemben nőtt. Az egyéb makrogazdasági mutatók is a gazdaságok jó vagy legalábbis kielégítő állapotáról, illetve gyorsuló felzárkózásról tanúskodnak. Lettországban ugyanakkor a folyó fizetési mérleg ismét növekvő (a GDP 10%-át közelítő) deficitje, Litvániában pedig az amúgy is magas munkanélküliség tovább emelkedő (jelenleg 17,5%-os) rátája aggodalomra ad okot. Az idei kilátások mindhárom országban kedvezőek: 5% körüli GDP-növekedés várható, miközben az infláció mérsékelt (2,5-4,5% közötti) marad, és kismértékű csökkenés valószínű az állástalanok arányában.

Az európai integráció földrajzi szélesítése előtt az akadályok elhárulni látszanak. Az újabb közösségi dokumentumok tanúsága szerint az Európai Unió keleti kibővítése már eldöntött tény. Ez azonban még nem garancia arra, hogy a kibővítésre az újabban tervezett időben – 2004-ben – és az ugyancsak újabban tervezett módon – azaz 10 ország egyidejű befogadása mellett – valóban sor fog kerülni. A kibővítési koncepció múlt évi változása is az unió határozatlanságát tükrözi leginkább. A kivitelezést amúgy is számos tényező nehezítheti meg. Több területen – a mezőgazdaságtól és a regionális politikától a környezetvédelmen keresztül a közlekedésig – még a legfejlettebb tagjelölt országokban is mindenképpen későbbre tolódik el az uniós követelményekhez való alkalmazkodás jelentős része. Ez oka – még inkább indoka – lehet a halogatásnak az unió részéről. Nem kedvez a közeli felvételnek a tagjelöltek közötti ellentéteknek az utóbbi időben látványos fokozódása sem. Az újabb fejlemények azt is világossá teszik, hogy az új tagállamoknak nyújtandó EU-támogatások kérdésköre mindmáig nyitott, nem tekinthető megoldottnak. A Bizottság 2002 elején olyan dokumentumot tett közzé a bővítés költségvonzatairól, amely hátrányos megkülönböztetést alkalmaz a majdani új tagországokkal szemben (lásd a közvetlen mezőgazdasági támogatások kérdését). Ebből az aspektusból nézve a kibővítéshez éppen az unióban nem értek még meg a feltételek.

A Kopint-Datorg 2002/2. prognózisa - magyar gazdaság

3-3,5 százalék közötti gazdasági növekedéssel számol a Kopint