A rendszerváltást követő években a GDP-arányos adósság viharos sebességgel emelkedett, 1993-ra 88,2 százalékot tett ki. A folyamat mögött a politikai-társadalmi átalakulással járó veszteségek, a rohamosan visszaeső GDP, az állami adósságátvállalások, az OTP kedvezményes lakáshitelének piacivá tétele, majd az óriási összeget felemésztő bank- és adóskonszolidáció álltak.

1992-ben a piacgazdaság alapjait jelentő intézményrendszer kialakításának törvényi kerete felállt, de a számviteli és a csődtörvény hatására a törvényes szelekció révén vállalatok ezrei váltak működésképtelenné. A folyamatot drasztikusan csökkenő költségvetési bevételek és növekvő munkanélküliség kísérték, s az infláció 38 százalékon tetőzött. A rövid távú államkötvények után 30 százalékot fizetett az állam, így az adósság kamatkiadásai hólabdaszerűen dagasztották a hiány amúgy is növekvő adósságmértékét.

Finanszírozási megoldások

A költségvetés finanszírozását 1991-ig a Magyar Nemzeti Bank külföldiforrás-gyűjtéssel, majd a devizahitelek kedvezményes forinthitelekké alakításával valósította meg. Az így kiadott hitelek kamata azonban még az árfolyamkockázatot sem fedezte, ezért az árfolyamváltozás következtében a jegybanknál keletkező átértékelési veszteség ellensúlyozása érdekében létrehoztak egy speciális nullakamatú, lejárat nélküli, költségvetéssel szemben fennálló hitelállományt, amely automatikusan növekedett a forint gyengülése esetén.

Az államadósság finanszírozásának e rendkívül speciális jegybanki gyakorlatát 1993-tól módosították, majd az 1997 elején végrehajtott adósságcsere keretében végleg megszüntették. A nullakamatú hitelállományt teljes egészében, a kedvezményes kamatozású elemeket pedig részben piaci kamatozású devizahitelekké váltották át. Innentől a költségvetés finanszírozását és az adósság kezelését teljeskörűen az Államadósság Kezelő Központ vette át, amely a pénzügyminiszter közvetlen irányítása alatt végezte tevékenységét.

Az 1995-ös makroökonómiai stabilizáció keretében - vagyis a Bokros-csomag intézkedései révén - a gazdaságot egyensúlyi pályára helyezték, időleges növekedési áldozatok árán, de megteremtették a '90-es évek végének dinamikus fejlődését. 1996-tól egészen 2000 végéig a stabilizálódás, majd az időszakra jellemző feszes költségvetési politika következtében csökkenni kezdett az államadósság GDP-hez mért aránya, s a privatizációs bevételek költségvetés finanszírozását segítő szerepe révén az adósságállomány 2001 elejére 51 százalékra zsugorodott. A szűkülő állomány csökkenő kamatterheket jelentett a költségvetés számára, ami további néhány év kitartó fiskális politikája mellett jelentős eredményekre vezetett volna.

Mintapéldája a túlköltekezésnek

2000 után - a recessziós nemzetközi gazdasági környezetben - az akkori kormányzat anticiklikus, kormányzati többletkiadás által indukált gazdaságserkentő politikája, majd a következő évi választásokra jellemző túlköltekezések révén lazult a költségvetési fegyelem.

A parlamenti választásokat követően további problémák keletkeztek a 2002 szeptemberében bevezetett kétszer 100 napos programmal, amit már szinte teljes egészében az államadósság növeléséből fedezett az új kormány.

A 2002-es év igazi mintapéldája volt annak, hogyan lehet tovább nyújtózkodni, mint ameddig a takaró ér. Az eredmény: 2001-hez képest 4,4 százalékponttal emelkedő államadósság-ráta, amelyet az államadósság-kezelés keretében az ÁKK döntően forintállampapír kibocsátásával finanszírozott.

A költekezési kedv 2003-ban nemhogy csökkent, hanem egészen 2006-ig növekedett. Közrejátszott ebben a 2004-es európai uniós csatlakozás miatt megváltozó bevételi struktúra éppúgy, mint a gazdaság teljesítményét meghaladó bérnövekedés, az át nem gondolt adócsökkentés, az időben meg nem állított államilag támogatott lakásvásárlási hitelek, az egészségügyi rendszer egyre növekvő hiánya, az állami vállalatok adósságainak átvállalása. 2006-ban a deficit már elérte a 9,6 százalékot, az államadósság pedig a GDP 65,2 százalékát tette ki.

A teljes cikket a Piac és Profit decemberi számában olvashatják.