Köztudott, hogy minden órában elegendő napfény zúdul Földünkre, hogy azzal kielégítsük az emberiség egész éves energiafogyasztását. Ettől azonban nem jön még létre a szolár-alapú világgazdaság. Hiába vehetők igénybe Amerikában állami támogatások a családi házak napenergiás eszközökkel való ellátására, sokan még így sem tudják megengedni maguknak, hogy átálljanak a napenergiára. Az átlagembereknek a megtakarításaikat kellene rákölteniük, hogy felszereljék otthonaikat, amit csak némileg tesz kedvezővé, hogy a begyűjtött energia egy részét eladhatják az energiacégeknek, visszajuttatva az energiát a hálózatba.

A Solyndra hangos csődje -mely államilag garantált kölcsönt vett fel, így bedőlésekor az amerikai adófizetők pénzét rántotta magával- 2011-ben még inkább elrettentette a potenciális szolárpanel-vásárlókat. Ugyanakkor egyre több vállalkozás lépett be a helyére, ilyen a SunPower vagy a Sunrun – utóbbit két, a Stanford Business School-ban diplomázott üzletember irányítja, akik azért vetették meg lábukat a szolárbizniszben, mert életképes a piac, „a számok működnek”, nyilatkozták a New York Times-nak.

A lakóházakra szakosodott cégek közül a legnagyobb azonban a SolarCity, melynek egyik befektetője Elon Musk, a PayPal egykori alapítója, a Tesla elektromos autók mögött álló mogul. A SolarCity 1,5 milliárd dolláros részvénykibocsátást tervez.

Az amerikai piacon negyediknek számító Sungevity-t Danny Kennedy hozta létre, aki harcos Greenpeace-aktivistából avanzsált üzletemberré. Már 12 évesen tüntetésekre járt a környezetvédőkkel, azonban 1995-ben szakított a Greenpeace-szel, majd a kevésbé militáns Project Underground alapítójaként folytatta aktivista tevékenységét. 2000-ben San Franciscóban segített egy olyan kötvénykibocsátást, melynek keretében a város 100 millió dollárhoz jutott megújuló energiás projektek finanszírozására.

Cate Blanchett nemrég befektetőként szállt be Kennedy szolárcégébe, Mark Ruffalo pedig tőlük lízingeli háza tetejére a szolárpanelt. A Google is felismerte a módszerben rejlő lehetőségeket, és 355 millió dollárt szán befektetni a lakossági szolárlízing-szektorba.

A lízingelés előnyei

A lízingelés tulajdonképpen annyit tesz, hogy a vállalkozók szolgáltatást adnak el a vevőknek, nem terméket, magyarázza a New York Times. A megoldást Jigar Shah találta ki a SunEdison élén 2003-ban. Kliensei -mint a Whole Foods áruházlánc vagy az irodai eszközöket áruló Staples- nagy beruházás nélkül kaptak épületeik tetejére szolárpaneleket, s a SunEdison a megtermelt energia árát számlázta ki nekik, méghozzá 20 évig garantált, fix áron. Ez jóval kevesebbe került, mint a hagyományos erőművekből beszerezhető villamos energia, aminek aztán később még feljebb ment az ára, így a megtakarítás nagyobb lett.

Az eszközök árát és felszerelésének költségeit külső befektetők állták (a Goldman Sachs, a Wells Fargo és a MetLife), a SunEdison természetesen profittal kínálta ezeket nekik, s további bevételre tett szert a karbantartási munkálatokkal. A kliensek pedig olcsóbb áramot kaptak. Mindenki jól járt.

A lakossági szférában 2007-ben kezdett meghonosodni ez az üzleti modell. Kaliforniában az újonnan felszerelt szolárpanelek 63 % már lízingelt. Colorado államban ez az arány 80 százalék. Az ingatlantulajdonosok tehát nem birtokolják az eszközt. A New York Times-ban a SolarCity elnöke, Lyndon Rive a benzinfogyasztáshoz hasonlította az üzleti formulát: „Az emberek nem veszik meg a benzinkutakat vagy a közműipari vállalatokat. Akkor miért kellene megvenniük a szoláreszközöket?” Mégis ma is gyakran megesik vele, hogy a konferenciákon elregélt előadásai után a közönség tagjai továbbra is értetlenül kérdezik: „És mennyi ideig kell törleszteni a vételárat?”