A cikk eredetileg laptársunk, az mfor.hu oldalán jelent meg.
2020 egy sor egyéb dolog mellett a home office éve is volt. Amikor a koronavírus megérkezett a nyugati féltekére, a cégek, kormányok egyik első reakciója az volt, hogy hazaküldtek mindenkit, akit csak lehetett, hogy otthonról dolgozzon tovább. És az év egyik első, korona-specifikus jóslata az volt, hogy most már ez lesz a norma: hiába oltják be az egész világot jövőre, mi otthon maradunk, és az idő jó részében otthonról fogunk dolgozni. Rögtön azon is el lehetett kezdeni agyalni, mihez kezdünk majd a funkcióját vesztett irodaházakkal - népszerű elképzelés volt, hogy ezen épületeket majd valamiféle közösségi térként hasznosítjuk újra. A Wall Street Journal cikke szerint azonban korai még ilyesmiken rágódni, mert bár idén tényleg óriási gyomrost kaptak, az irodák attól még nem mennek sehova.
A szöveg emlékeztet: az ipari forradalom korai szakaszában az emberek még otthonról végezték a papírmunkát, azóta azonban belénk betonozódott a meggyőződés, hogy az irodai munkának az irodában van a helye, akkor is, ha jelentős részéhez tényleg nem kell jelen lenni. Ez a meggyőződés aztán rengeteg pénzt hozott mozgásba: kinőttek a földből a mindennel felszerelt irodaházak, miközben a dolgozóktól elvárták, hogy minden egyes áldott nap bebumlizzanak - vagy autózzanak - a munkahelyre irodistát játszani. Az építőipar örvendett a fordulatnak, a bérletre, benzinre költő hétköznapi emberek talán már kevésbé.
Az újonnan kélt "csináljunk mindent vissza"-mozgalom kétarcú: senki sem gondolja, hogy jó ötlet lenne, ha a másik nagy, hazaparancsolt terület, az oktatás is otthon maradna a koronavírus-védőoltások beadása után, a munkával mégis ez a helyzet. Pedig a vírusig pont az ellenkezője volt a trend: a nagy techvégek vezetésével azon dolgoztak a munkaadók, hogy minél tovább az irodában tartsák az alkalmazottakat. Egy helyen volt minden: a munkaállomások mellett sportolási, kulturálódási, szórakozási lehetőségekkel is tömve voltak ezek a főhadiszállások. A Facebook, Twitter, satöbbi központjaiban valóban le lehetett volna élni egy életet, ha valakinek valami különös okból erre lett volna ingere. Hogy ez miért van így? A kérdést dr. Peter Cappelli, a Wharton School of the University of Pennsylvania HR menedzsment-kutatással foglalkozó professzora teszi fel.
Spórolnának, de ezt benézték
Cappelli rögtön meg is válaszolja a saját kérdését: ez természetesen azért van, mert így a cégek rengeteg pénzt takaríthatnak meg. Azt mondja, az örökös home office olyasmi lehet a munkaadóknak, mintha ők lennének az Uber, a dolgozók meg a sofőreik: megoldják, hogy a beosztottak fizessenek a saját irodájukért, amijük már amúgy is megvan - a kanapé vagy a konyhaasztal, pédául - míg a főnökök spórolhatnak az irodabérleti díjakon. Cappelli szerint az része a stratégiának, hogy ha hazaküldik a dolgozókat, messze a méregdrága Szilícium-völgytől vagy New Yorktól, akkor kevesebb fizetést adhatnak nekik. A dolgozók meg jól érzik magukat ebben az új rendszerben, és még a munkát is elvégzik.Cappelli szerint ezzel a stratégiával az a baj, hogy a mostani helyzet annyira szokatlan, a normáktól teljesen eltérő, hogy aligha képes nekünk bármit is előrevetíteni a pandémia nélküli jövőről.
A munkahelyi felmérések rendre azt hozzák ki, hogy aki otthonról dolgozik, annak jobb a munka-magánélet egyensúlya - ez nem meglepő, mert a kettő konfliktusa abban szokott állni, hogy valaki nem tölt el elég időt a két helyből az egyiken. Ez egyből el is tűnik, ha a két hely megegyezik. Az is ki szokott derülni a felmérésekből, hogy a dolgozók több home office lehetőséget szeretnének, de ez sem újdonság, a pandémia előtt is ezt szerették volna. Az, hogy a pandémia alatt nem kell tömegközlekedni, pozitív, de nem jelenti azt, hogy pusztán ettől jobb lesz az otthoni élet. Főleg a fiataloknak és a gyermekteleneknek ugyanis az irodák bezárása a társas érintkezés erős visszaesésével is járt. Munkahelyi kapcsolatok, házasságok rendszeresen kialakulnak - ilyesmit Zoomon nem lehet kiépíteni.
Problematikus az a munkaadói elképzelés is, hogy ha olcsóbb városokba költöznek a munkavállalók, akkor kevesebb fizetést lehet nekik adni. Az embereket nem lehet rávenni arra, hogy fogják magukat meg a családjukat, és költözzenek vidékre, azzal az ígérettel, hogy a jelen állásuk az idők végezetéig az övék marad. Az emberek ugyanis azért is élnek drága nagyvárosokban, mert ott tudják megtalálni a következő állásukat - ma már nagyon ritka, hogy valaki fél életét egyetlen cégnél tölti. És a magasabb fizetést nem azért kell megadni a nagyvárosokban élőknek, mert ott többe kerül az élet, és ezt kompenzálni kell, hanem azért, mert több munkaadó verseng a jól képzett munkaerőért, a jól képzett munkaerő pedig oda megy, ahol többet fizetnek a készségeiért. Cappelli szerint maradjunk annyiban, hogy sosem jó jel, ha a főnök azzal áll elő, hogy egyáltalán nem kell bejárnunk dolgozni, vagy azt javasolja, hogy költözzünk olcsóbb vidékekre.
Egy másik döcögő koncepció a pandémia utáni világra a munkahelyen eltöltött időhöz igazított fizetés újragondolása. Érthetőbben: most, ha nyolc órára vagyunk felvéve, akkor persze otthon is eltöltjük a nyolc óránkat a monitor előtt akkor is, ha a napi munkával gyorsabban elkészültünk - és ezért nyolc órára járó fizetést kapunk, akkor is, ha a nyolc óra bizonyos része már csak üresben járás. A munkaadók újabb elgondolása szerint hiába vagyunk papíron nyolc órára felvéve, ha mondjuk hét alatt végzünk a napi munkával, akkor ők csak hét órát kötelesek kifizetni.
Cappelli szerint az igaz, hogy úgy tűnhet a munkaadóknak, hogy hamarabb megvan a napi munka mostanában, de ez azért is van, mert a pandémia visszavetette a gazdaságokat, és egyszerűen egyes vállalatoknál emiatt nincs már annyi elvégzendő feladat. Ami van, azt így is elvégezték az alkalmazottak ebben a fejreállt világban, fizetésmegvonással büntetni őket, csk azért, mert nincs elég tennivaló, nem vallana jó munkaadóra. Emellett egyes cégek elkezdtek beruházni olyan eszközökbe, melyekkel szorosabban tudják monitorozni a home officeban teljesítő dolgozóikat - ez alapján nem úgy tűnik, mintha a vezetők olyan nagy rajongói lennének az otthoni munkának.
Korai lenne még búcsúzni
Az irodák igenis számítanak, akkor is, ha sokba kerül a fenntartásuk, mondja Cappelli. Teret biztosítanak a társas érintkezéshez, ami a munkát is előremozdítja, főleg azon feladatok megoldását, melyekhez a kollégák együttműködése kell. Számít az építészet - az irodák kialakítása - , mert struktúrát ad az érintkezéseinknek, és produktívabbá teheti azokat. Fontosak az irodai élet rituáléi is, mint a kávészünetek, és az informális kapcsolatok, melyeket ezek során építünk. Ezek mind segítenek abban, hogy elkötelezettek maradjunk a munkahelyünk felé. Számít a vállalati kultúra, melyet ezek az apróságok is közvetítenek - az alkalmi videócsetelések viszont nem. Ez az, ami a vezetőknek az egyik legnagyobb fejtörést okozza: hogyan tartsák életben a vállalati kultúrát az otthoni munka korszakában?Cappelli végül mérleget von: az irodák bezárása egyet jelent azzal, hogy egy cég előrébb sorolja a költségcsökkentést a hatékonyságnál. Ez pedig, amellett, hogy nem jó üzenet a munkavállalók felé, még kockázatos is. Szóval pandémia ide, pandémia oda, nem valószínű, hogy egyhamar búcsút mondunk az irodai munkának.
(WSJ)