Hegedűs Zsuzsa elemzése szerint 2. világháború óta folyamatos volt a társadalmi emelkedés. A gyermekek többre tudták vinni, mint a szüleik. Fejlett ipari társadalmakban a társadalmi különbségek a minimumra csökkentek. Ez a folyamat világszerte megtört a 80-as években, nálunk ennél valamivel később, a szocializmus bukása után, a kilencvenes években. Az új világrendben, amit nevezhetónk poszindusztriális, vagy éppen információs társadalomnak is, az alacsony képzettséggel rendelkező munkaerő iránti igény jelentősen lecsökkent, ezét a társadalom 10-30 százaléka kiszorult a munkaerőpiacról. Ez Magyarországon az emberek csaknem kétharmadának lemaradását jelentette. A zuhanó középosztály nem éhezik ugyan, de nincs esélye feljebb jutni. Ez kelti a kétségbeesés látszatát. Véleménye szerint azonban a megoldás semmiképpen nem érkezhet felülről. Mint mondja, nem halat, hanem halikrát, hálót és tornacipőt kell adni a rászorulóknak, akik csak maguk juthatnak ki a gödörből.
Gazsó Ferenc szerint a fő probléma, hogy a rendszerváltás nem hozta meg az előzetesen várt emelkedő, modernizációs pályát, ezért nem tudtuk behozni a meglévő modernizációs deficitet, így perspektivikusan sincs esély a jobb élet elérésére. Megfogalmazása szerint a magyar egy „félperifériás válságtársadalom", amelynek egy jelentős része kisodródott a társadalmi integrációból és lehetősége sincs a felemelkedésre. A szegénység reprodukálja magát, mivel az erőforráshiány és az oktatás deficitje képtelen előidézni a kimozdulást. A megoldást Gazsó az erőforráshiány csökkentésében látja, amihez viszont legalább 4-5 százalékos gazdasági növekedésre lenne szükség, ami jelen pillanatban elképzelhetetlen. Ezért a kilátástalanság érzése, amely gödörbe taszítja a magyar társadalmat.
Laki László szerint a legfontosabb probléma, hogy a fiatalok jelentős része állandó egzisztenciális félelemben él, több mint felük megtapasztalta a munkanélküliséget, saját családjuk és az egész ország helyzetét jellemzően egyre rosszabbnak érzik. Jelentős részük nemcsak nem akar, hanem nem is tud dolgozni, mivel sem a család (például a sok generációs munkanélküliség miatt), sem az iskola nem készíti fel őket a munka világára, így újból és újból kudarcok érik őket. A fiatalok demoralizációjának eleme az is, hogy a hitelek miatt olyanok is teljes egzisztenciális kiszolgáltatottságba kerülnek, akik tulajdonképpen, „hivatalosan" nem is tekinthetők szegények. Az, hogy a rendszerváltásnak összességében több vesztese, mint nyertese volt társadalmi szinten, legitimizációs válsághoz vezetett, ami a társadalom szétesését, a kohézió, értékmegjelenítés és a szolidaritás megszűnését idézte elő.
Fentről vagy lentről?
Hegedűs Zsuzsa szerint viszont a fiataloknak nem nyavalyogni, hanem inkább tenni kéne valamit - elismerve, hogy az, hogy például a rezidensek azzal fenyegetőznek, hogy külföldre mennek, éppen ilyen. A miniszterelnöki főtanácsadó szerint nem a politika dolga változtatni, hanem az embereké. Mint mondja, a felülről diktált fejlődésnek vége, a világ soha nem lesz olyan, mint régen volt. A jövő a „nagymama receptjéé", a háztáji, a mezőgazdaság újraéledéséé, amire (az egyébként sokat bírált) közmunka program is koncentrál. Hozzátette, hogy a fiatal diplomások állástalansága nem magyar jelenség és különben sem kell lakást venni húsz évesen, nem kell a szülők kádári életstratégiáját követni.
Annyiban Gazsó Ferenc is egyetértett, hogy a felemelkedést nem lehet külső forrásokra építeni. A nálunk is megvalósult globális kapitalizmus tűnt az egyetlen vállalható útnak, ennek kritikája csak viszonylag későn jelent meg és akkor sem tudott valós alternatívát felkínálni Magyarország számára a világ követése és kiszolgálása helyett. Most viszont maga a globalizációs paradigma került válságba. Cáfolja viszont, hogy tisztán alulról jövő kezdeményezésekkel megoldható lenne a mostani társadalmi válság. Véleménye szerint a jelenlegi uralkodó csoportok nem tekinthetők irányításra képes elitnek, ezért elitcserére lenne szükség.
Laki László hozzátette, ez a követési probléma a magyar társadalom jellegzetessége. A Monarchia korában is „színlelt kapitalizmus" volt, majd a „kvázi fejlett szocialista ipar" következett míg eljutottunk a mostani „félperifériás kapitalizmus" korába - idézett korabeli szerzőket. A folyamatos tőkehiány, lemaradás és függőség tehát évszázados probléma, amit máig nem tudott meghaladni a hazai társadalom. Megoldásához hosszú távú nemzeti programra lenne szükség négyévente változók helyett, amivel Gazsó Ferenc is egyetért.
Mindketten hangsúlyozták a valódi demokrácia kiépülésének szükségességét is, amely többet jelent a többpártrendszer megléténél. Gazsó szerint a mostani destruktív pártok közötti szembenállás miatt a demokratikus intézményrendszer hitelét veszti és elértéktelenedik, az állampolgári részvétel egyetlen lehetősége pedig a négy évenkénti választás. A társadalom ennek következtében nem érzi magáénak a rendszert és elidegenedik.
