A szociális védelem területén hasonlóan borúsak az adatok. Ezen kategória magában foglalja a betegség, a rokkantság, az időskor (nyugdíjak), az árvaság, a munkanélküliség, a családi kötelezettségek, valamint a lakhatási nehézségek kezelésére irányuló szociális juttatásokat és szolgáltatásokat. Szociális védelemre 2010-ben még a GDP 17,3 százaléka jutott, addig 2024-re már csak 12,3 százalék. A visszaesés után az Európai Unióból már csak Máltát és Írországot előzzük meg.

Ugyanerre utalnak a KSH adatai is, melyek szerint a társadalom egyéb rétegeihez mérve, azaz relatív értelemben egyre több nyugdíjas szegényedik el: amíg a 65 év felettiek körében a relatív jövedelmi szegénységi arány (a mediánjövedelem 60 százaléka alatti jövedelemből élők aránya) 2010-ben 4,9 százalék volt, addig 2024-re ez az érték már 13,8 százalék-ra növekedett. Mindez abba az irányba mutat, hogy egyre nagyobb az igény a szociális ellátás iránt, amivel az ellátási színvonalnak is lépést kell tartania.

A szociális védelmi kiadások arányának visszaesése a hazai szociális biztonsági háló rendszerszintű szűkítését jelzi. A forráskivonás és a régiós átlagtól való leszakadás súlyosbítja a társadalmi egyenlőtlenségeket, miközben azzal fenyeget, hogy a leginkább rászoruló társadalmi csoportok kiszolgáltatott helyzetbe kerülnek. A szociális védelem rendszerének konszolidációja ezért halaszthatatlan feladat, az alrendszer leépülése ugyanis a szakmai bázis és az intézményi háttér visszafordíthatatlan morzsolódását vonja maga után. Minél tovább késik a beavatkozás, annál nehezebb és tőkeigényesebb kihívást jelent majd az alapvető ellátási funkciók helyreállítása.