Évről évre felröppennek hírek a vonuló gólyák nyomkövetéséről – Báró, Hajdú és jeladós társaik adatai révén ma már sokkal többet tudunk útvonalaik részleteiről, mint pár éve. Nagy Máté, az MTA-ELTE Statisztikus es Biológiai Fizika Kutatócsoportjának tagja és a Max Planck Ornitológiai Intézetben valamint a Konstanzi Egyetemen dolgozó munkatársai most újabb szintre emelték a gólyák vonulásának kutatását.
Egyszerre több mint 60, a kutatás kezdetekor kikelt gólyára rögzítettek kicsiny, 60 grammos jeladókat, melyek sűrű időközönként nemcsak a madarak pontos helyzetéről küldtek adatokat, de gyorsulásmérőik révén a mozgásuk módjáról is. Utóbbi apró szerkezetek – melyek egyébként ott vannak a legegyszerűbb okostelefonokban is – képesek megmutatni, hogy a gólya éppen siklik, gyorsan irányt változtat, vagy csapkod a szárnyaival.
Vezetők és követők
Aki egy kicsit is jobban megfigyelte a madarak röptét, tudhatja, hogy alapjában véve kétféle módszerrel haladnak a levegőben: szárnycsapásokkal és siklással. A szárnycsapások komoly izommunkát és így energiabefektetést igényelnek. A siklás ilyen szempontból sokkal „olcsóbb”, viszont csak ezzel a módszerrel nem lehet a végtelenségig eljutni, hiszen siklás közben folyamatosan csökken a magasság. Ilyenkor segítenek a termikek, vagyis felszálló légáramlatok, melyek erejét kihasználva újra és újra magasságot lehet nyerni. Ilyen módon, termikről termikre haladva akár egyetlen szárnycsapás nélkül is több száz kilométert lehet megtenni – jól mutatják ezt a siklóernyősök távrepülési rekordjai.
A Martin Wikelski professzor vezette csoport által gyűjtött adatokból kiderült, hogy a gólyák két, jól elkülöníthető „személyiségtípusba” sorolhatók: vannak köztük vezetők és követők.
A vezetők ügyesen találják meg az újabb és újabb termikeket, és akadnak rá azokra a helyekre, ahol a légáramlat a legerősebben emeli őket a magasba. Ezek a madarak éppen ezért kissé szabálytalan útvonalon repülnek, hiszen folyamatosan próbálják feltérképezni a lehetőségeket. Szárnyukkal ugyanakkor viszonylag ritkán csapkodnak, hiszen a termikek bejárása során mindig kapnak valamekkora emelést, majd pedig, ha kifogy a szél alóluk, gyorsan továbbsiklanak a következő ígéretes termik felé.
A követők taktikája egészen más. Ők nem bajlódnak a kísérletezéssel, hanem kivárják, míg a vezetők megtalálják a legerősebb felfelé szálló áramlatot, és a nyomukba szegődnek. Emelkedésük útvonala ezért sokkal szabályosabb, viszont ahhoz, hogy tartani tudják a tempót a vezetőkkel, korábban el kell hagyniuk a termiket, és erős szárnycsapásokkal rásegíteni a két termik közötti siklásra.
E két viselkedésmód nemcsak a napi repülési rutint határozza meg, de azt is, hogy meddig jutnak el a gólyák a vonulás során. A kutatók megfigyelték, hogy míg a vezetők Nyugat-Afrika felé veszik az irányt, a követők általában megállnak Spanyolországban, jó, ha fele akkora távolságot megtéve, mint a termikek „letapogatásában” jártasabb társaik. Az összefüggés annyira erős, hogy elég pár percnyi repülést megvizsgálni a vonulás során, és kiderül, hogy a madár Afrikába tart-e, vagy megelégszik az Ibériai-félszigettel.
Gólyamobil roamingtarifával
Az apró jeladó súlyát a tapasztalatok szerint szinte meg sem érzik a gólyák, az adatok mennyisége azonban valódi terhet jelent, legalábbis a projekt költségvetésének. Az összegyűjtött információkat ugyanis a hétköznapi telefonok által használt mobilhálózaton keresztül jutnak el a kutatók adatbázisába.
Több tucat gólyával, több hetes vonulási időszakkal, és nyugat-afrikai roamingtarifákkal számolva a költségek tetemessé válhatnak. Emellett a napelemmel töltött apró mérőeszköz által végzett folyamatos GPS-pozíciómeghatározásnak és a sok SMS küldésének jelentős is lenne az energiaigénye, ami szintén jól ismert jelenség minden okostelefon-felhasználó számára.
Andrea Flack, a Max Plank Ornitológiai Intézet kutatója egészen Spanyolországig autóval követte a gólyákat, és egy saját bázisállomásra töltötte le az adatokat. Afrikában pedig változtattak az adatok mintavételezési gyakoriságán, hogy csökkentsék a költségeket és az energiafelhasználást.
Szerencsére azonban, a kutatók több évtizedes munkájának eredményeként nemsokára egy új lehetőség is szóba jön: 2018 augusztusától az Icarus Initiative révén a jeladók a Nemzetközi Űrállomáson keresztül küldhetik majd adataikat a kutatóknak, felülemelkedve a földi hálózatok korlátain.(Forrás: mta.hu)
