Merkel Japánban tartott beszédében azt javasolta, hogy a széndioxid kibocsátást, amelyet az éghajlatváltozás legfőbb okozójaként tartanak számon, az egyes országok lakossága arányában kellene meghatározni. A kancellár úgy vélte, hogy a fejlődő országoknak meg kell engedni, hogy növeljék az egy főre eső kibocsátást, míg az ipari országoknak csökkentenie kellene az emissziót mindaddig, amíg a két érték találkozik.

A javaslat főleg Indiának és Kínának szól, amelyek ellenzik szigorú környezetvédelmi szabályok bevezetését, mert kitörő gazdasági növekedésük lassulásától tartanak. A fejlődő országok, ráadásul úgy vélik, nem nekik kell fizetni a környezet jelenlegi állapotáért, mert azért nagyrészt az ipari államok a felelősek.

Merkel szerint minden országnak konkrét célokra, nem pedig homályos elkötelezettségekre van szüksége a széndioxid kibocsátás terén. A kancellár hangsúlyozta: a sikerhez az Egyesült Államok támogatására is szükség van. Washington nem ratifikálta a Kiotói Egyezményt, pedig Amerika részvétele nélkül vélhetően sem Kína, sem India nem támogatja majd a javaslatot. (Kínában szerencsére érezni valami változást...)

Felére a kibocsátást!

Merkel a G8-ak júniusi ülésén is felvetette, hogy az ipari országok 2050-re csökkentsék a felére a széndioxid kibocsátást, melyet azonban csak hat ország támogatott, Oroszország és az Egyesült Államok nem bólintott rá. George W. Bush amerikai elnök a találkozó után lényeges csökkentést ígért, ám pontos mennyiséget nem említett.

Az EU egyébként élen jár a széndioxid kibocsátás csökkentésében. A tagállamok a német elnökség alatt (2007 első félév) fogadták el, hogy Európában a széndioxid kibocsátást 2020-ra az 1990-es szinthez képest 30 százalékkal csökkentik, ha a programba más fejlett országok is bekapcsolódnak. Ha a nemzetközi közösség ezt nem vállalja, az EU akkor is legalább 20 százalékkal csökkenti saját kibocsátását.  Németország egyenesen 40 százalékot ígér...