A CCS betűszóval valószínűleg sokan találkoztak már azok közül, akik járatosak az energetikában. Az angol betűszó (CCS, Carbon Capture and Storage) egy rövidítést takar, ami a szén-dioxid égési folyamat során történő elkülönítését, és tárolását jelenti az ipari folyamatokban.
A technológiával kapcsolatos dilemmák több szinten is foglalkoztatják a szakembereket. Az Éghajlatváltozási Kormányközi Testület (IPCC) néhány éve külön publikációt adott ki róla, az ENSZ tárgyalásokon pedig hosszú évek óta elő-előkerül, hogy az így semlegesített szén-dioxidot is el lehessen számolni kibocsátás-csökkentésként az u.n. rugalmassági mechanizmusok keretében.
Az EU meglehetősen eltökélt a technológia mellett, jóllehet nem minden tagország áll ki mellette teljes mellszélességgel, és igazából jól működő demonstrációs projektet sem sikerült eddig felmutatni. Ennek ellenére az EU kibocsátásjog-kereskedelmi rendszerének új belépő tartalékából képzett, hatalmas összegeket különített el, amelyek potenciális EU-s forrásként jöhetnek szóba a CCS számára is.
Ha hazánk szintjén nézzük a CCS helyzetét, a szakemberek szinte egyöntetűen azt emelik ki, hogy Magyarország nagyon jó adottságokkal rendelkezik tárolókapacitások terén. A Bellona Alapítvány, a Brit Nagykövetség és az Energia Klub szervezésében lezajlott, a hazai CCS lehetőségeit taglaló kerekasztal-beszélgetés néhány hete alkalmat adott arra, hogy legalább azokat a kérdéseket felvessük, amelyek közelebb vihetnek a válaszhoz. Ezeket kérdéseket vesszük most végig.
Mekkora kibocsátás-csökkentési potenciált jelent a CCS?
A kérdés azért merül fel, mert a kibocsátás-csökkentésnek természetesen számos más eszköze is van. Úgy is szokás erre az eszköztárra hivatkozni, hogy „kibocsátás-csökkentési portfolió". Ezek közé tartoznak a megújuló energiaforrások, az energiahatékonysági és megtakarítási intézkedések, de a tüzelőanyag váltás is, beleértve akár a nukleáris energiát is. A kérdés tehát az, hogy ismerve a kibocsátás-csökkentési célokat és időhorizontot, mekkora elméleti nagyságrendet jelenthet a CCS technológia kibocsátás-csökkentési képessége.
Mekkora a kibocsátás-csökkentési portfolió elemeinek határköltsége?
A potenciál mellett a másik, rögtön kézenfekvő kérdés, hogy mennyibe kerül. Nyilván a csökkentendő mennyiségtől nem független annak költsége, de ennek ellenére el lehet végezni egy költségalapú összehasonlítást. Például mennyibe kerül 1 t szén-dioxid CCS technológiával történő megkötése (azaz a kibocsátás elkerülési költsége), és mennyibe kerül, ha ugyanezt megújuló energiaforrásokkal végezzük. Emellett lehet vizsgálni azt is, hogy például fajlagos villamosenergia-termelésre vetítve hogyan fest a kép. 1 kWh villamos energia előállítása mennyibe kerül CCS-sel karöltött fosszilis energia felhasználásával és mennyibe, ha megújuló energiaforrásokat alkalmazunk?
Milyen időtávon realizálható a CCS nyújtotta csökkentési potenciál?
A kibocsátás-csökkentéssel kapcsolatban nagyon fontos az időtényező, hiszen az Éghajlatváltozási Kormányközi Testület (IPCC) legbiztonságosabb forgatókönyve a katasztrofális éghajlatváltozás elkerülése érdekében 2015 előtti kibocsátási maximummal számol. Ehhez pedig arra van szükség, hogy a csökkentési intézkedéseket már most, napjainkban meghozzák. Ezért tudnunk kell, hogy a technológia milyen időtávon képes leszállítani a különböző csökkentési volumeneket.
Milyen időtávon vizsgáljuk az előnyöket, hátrányokat?
A stratégiai tervezésnél nagyon nagy különbségek adódnak pusztán abból is, hogy milyen távon vizsgáljuk egy döntés, előnyeit, hátrányait. Ami rövidtávon előnyösnek tűnik, az hosszú távon nem csak hogy hátrányos lehet, hanem az alternatívára való áttérés esélyét csökkenti, vagy költségeit növeli. Ha nekiállunk számolni, akkor a csökkentési lehetőségek vizsgálatakor egységes időskálán kell dolgozni, és ajánlatos ezt a skálát a lehető leghosszabbra venni. Ad abszurdum elképzelhető olyan felállás is, ami azt mutatja, hogy 2025-ig nagyon jó mutatókat produkál egy technológia, de ha 2050-re tágítjuk az időhorizontot, akkor kiderül, hogy végeredményben nagyobb lett a számla, és/vagy lassabban értük el ugyanazt a célkitűzést.
Mennyire biztonságosak a föld alatti tárolók?
Tekintettel arra, hogy a CCS technológia azon alapszik, hogy a szén-dioxidot a légkörtől elszigetelten tároljuk, felmerül a kérdés, hogy szivárgás szempontjából mennyire tekinthető biztonságosnak egy-egy tároló hely. Ilyen jellegű kérdéseket lehet tehát feltenni: Mekkora például az esélye, hogy a tárolt szén-dioxid 0,01%-a megszökik?
Milyen infrastruktúra kell föld alatti tárolók monitorozásához? Ki végzi ezt, és meddig?
Ez a kérdést azt feszegeti, hogy a CCS technológiai láncolata nem ér ott véget, amint megtörtént a tárolóba való besajtolás, hanem a siker érdekében a szén-dioxidot tartósan ott is kell tartani. Ha az időbeli kiterjedtségét néznénk, a CCS technológiában ez a leghosszabb időtartamú szakasz, ugyanis még a leggyorsabb semlegesítődést jelentő kémiai kötődés esetén is évszázados nagyságrendet jelent. Szintén hozzájárul a költségek növekedéséhez, hogy a tárolóban lévő szén-dioxidot folyamatosan figyelni kell, hogy nem kerül-e a felszínre is belőle, amely az anyagiakban és emberéletben is kárt okozhat. A kérdést talán úgy is feltehetnénk, hogy meddig terjed az állam, és meddig a cég felelőssége. Egy cég ugyanis megszűnhet jogutód nélkül is, vagy a monitorozás lezárása után is bekövetkezhet nem várt esemény, és ilyenkor ki fizeti a számlát? Az utókor?
Kardos Péter, Energia Klub
