A rendszerváltás előtt és után az üzletember, a vállalkozó fogalma szinte azonos volt a csalóval, ügyeskedővel. Majd a társadalom egy része lassan ráébredt arra, hogy ő maga és az ország éppen ezeknek az „ügyeskedő” embereknek köszönheti a jólétét – persze, már ha van -, és a gyermekei a jövőjüket. Az összefüggést azonban a társadalom számára elosztható javak és annak megtermelői között mind a mai napig kevesen ismerik el. A vagyonos emberekkel szembeni irigység ugyanis számos előítélettel párosul, melyek szerint adócsaló, önző és csak a tőke érdekli. Hadd ne soroljak most kivételeket, inkább azt javaslom, mindenki nézzen körül a saját környezetében, és egészen biztosan találni fog! A sikeres üzletemberek ismérve ugyanis az előbbiekkel szemben az, hogy döntéseit alaposan végiggondolja, és bár gyakran és nem is kicsit kockáztat ilyenkor, azt tudatosan teszi, számolva a lehetséges következményekkel.

Félreértés ne essék: utálom azokat, akik közel a tűzhöz, gátlástalan módon szedik meg magukat, versenytársaikat és a tőlük függőket megtaposva. De ha vannak is ilyen „businessman”-ek, hiszem, hogy számuk jóval kevesebb, mint azoké, akik naponta néznek szembe piaci kihívásokkal, és vállalnak felelősséget önmagukon és családtagjaikon kívül alkalmazottaikért és azok családjaiért is.

Hogy jutottam el ide Gyurcsántól? Nos, arról, hogy miként szerezte az első majd a második millióját, fogalmam sincs, de nem is érdekel. Ugyanis ha nem legálisan szerezte, utol fogja érni az igazságszolgáltatás, és úgyis megtudom. Viszont ha nem szegte meg a szabályokat – és az ártatlanság vélelme őt is megilleti! – milyen jogon állítják be egyes csalónak, ügyeskedőnek? Ugye értik? Egyszerűen azért, mert sikeres, mert üzletember, és persze mert üzletember létére politikai szerepet vállalt. Ez a felfogás azonban bosszantó, sőt, több mint bosszantó: káros, mert egy olyan társadalmi csoportot, a napi megélhetésért küszködőkét piszkálja fel, akiket inkább nyugtatni kellene.