Lehet, hogy én hibáztam mivel kérhettem volna információt a telefon túloldalán lévő vasutastól úgy, hogy Kisteleki Szőlőkről mikor indul az első vonat Budapestre, de gondoltam századszorra nem fogom meghallgatni az ilyenkor szokásos visszakérdezést, hogy "Honnan?". Ezért, mivel ismerem a menetidőt, - csak még nem álltam át az amúgy jó megoldásnak tartott új menetrend szisztémára - gondoltam megtudom, hogy páros vagy páratlan órában indulnak a személyvonatok Szegedről Kiskunfélegyházára, ahonnan majd eljutok a gyors/IC kombóval - tetszik a minimális várakozási idő is, igaz Félegyházán még soha senki nem ált előttem a sorban - tovább a székesfővárosba.
Amely útról számlát viszek a könyvelőnek, ezért kell leszállnom és nem a személyen veszem meg Pestig a jegyet, amelyet már nem kézzel töltenek ki a csinos kalauzlányok, hanem egy téglalap alakú bőrtáska veti ki a nyugtát. Képzeljék már tanúja voltam, hogy egy távol-keletről származó utazónak az IC-n így adott ki egy helybiztosítást is tartalmazó pótjegyet egy idősebb hölgy alkalmazott, mivel csak a vonatjegy volt menettérti. De a lényeg mégis az, hogy a férfihang a telefonon elmondta, hogy reggel, hat perccel egymás után két személy is indul, amúgy meg minden órában, már hajnali fél öttől.
Hiába magyaráztam, hogy a Kóka János egykori gazdasági miniszter nem hozta el nekünk a Kánaánt, a tanyán élő parasztembert még nem repíti óránként személyvonat egy irányba, de nem, hogy hatpercenként, meg hogy igazából menetrend ügyileg pengének érzem magam. Ennek ellenére ott voltam a vonaton, mert csak összehoztuk az utazásom menetrendjét hat perc alatt, én és a callcenterek gyöngye, aki valószínűleg az éhbérhez közeli alkalmazotti fizetéséből a lakbér kifizetése után már nem sokat tesz félre, igaz azt valószínűleg inkább bulira, mint családi házra.
A baj csak az volt, hogy nem tudtam, hogy mivel jövök vissza, végül egy erős tárgyalási nap és egy kellemes éjszaka után ott álltam a Nyugati pályaudvaron 8:29-kor a pénztárnál a sorba, amelyből volt vagy öt is. A csarnok feléig azért egyiknek a vége sem ért, úgyhogy magabiztosan álltam a kedvenc pénztáram elé, észre se veszem, hogy a hatodik ember a sorban - tőlem úgy ötre lehetett - fújtat egyet, majd átáll egy másik sorba. Azt azért már konstatálom, amikor megveszi a jegyét, miközben én a hatodik vagyok a sorban, még az időt is megnézem, 8:35.
Gyorsan kalkulálok: ötöt ment hat perc alatt, 8:42-re pénztárablak, minden oké lesz, erre valaki nem számlát kér, én már nem fogok, az tuti. De megnyilvánul Isten, és kinyit a régen a telefonon foglalt IC pótjegyek kiszolgálását ellátó ablak, így két nyugdíjas hopp a soromból, úgyhogy nincs veszve semmi. Végre odaérek a kisablakhoz, mondom kistelekiszőlőkigegyteljesárucsakodaéspótjegyakárászicére, gyorsabban, mint az öregek sorugrása. Vajon ki találta fel a sorban állást, amit a magyarok nagyon rosszul tűrnek, de azért majdnem mindenki trükközik a saját szakállára, meg dögöljön meg a szomszéd tehene, csak tudnám ez hová vezet, sok jóra biztos nem.
Inkább olyan infarktus közeli állapothoz, amelyet akkor éreztem egy pillanatig, amikor a pénztáros, jelen esetben hölgy, a vonalzóért nyúl, kikeresi az úti célomat, majd ránéz az órára és elmondja, hogy ő bizony már nem állítja ki a jegyet, mert akkor én lekésem a vonatot. Addig azt hittem logikusan tudok gondolkozni - jelen esetben valahogy így: személyvonat, pénz, téglahasáb jegy; egzotikus országból származó, magyarul nem, de angolul tudó pótjegyvásárlása, teszem hozzá tolmács igénybevételével - és gyorsan helyes döntéseket hozni, úgyhogy pulttól nyugodtan el, mert tudtam nincs baj, két óra múlva indul a következő, amelyről átszállhatok a Délvidéken a személyvonatra, tennivaló csak délután, meg amúgy is veszek jegyet, a kedves kalauzlánytól, és rajta leszek a vonaton, mint eredetileg terveztem, hála a fejlődésnek.
Erre a kalauz meglep: ad jegyet, de csak az ár -amely ugyanannyiba kerül negyven kilométerre, mint egy, az autópályán közlekedő, száz kilométeren 5 litert fogyasztó autó benzinköltsége ugyanekkora távra - plusz kétezer forint felárért cserébe, mert Budapesten van jegykiadás, ellentétben Kisteleki Szőlők megállóhellyel. Erről tudom, ő nem tehet, mert azt nem neki kéne megteremtenie, hogy a szerencsétlen utas, ha már a végállomástól úgyis kifizeti a teljes árút, legalább bírságnak beillő felárat ne kelljen, csak azért, mert reggel még feltartották egy hat perc erejéig...
