Hosszas, mindmáig lezáratlan szakértői vita után 1997 nyarán elfogadták az új nyugdíjtörvényt, amely 1998. január 1-jén hatályba is lépett. Ez nem kevesebbet jelentett, mint a nyugdíjrendszer gyökeres reformját, népszerű elnevezéssel a hárompilléres rendszer bevezetését. A korábban kizárólagos felosztó-kirovó (pay as you go) rendszer csak a nevében volt biztosítás. A munkavállaló nem magának (pontosabban saját generációjának, mint kockázatközösségnek) előtakarékoskodott, hanem épp annyi pénzt fizetett be, amennyi elegendő a jelen nyugdíjasok eltartására, bízva abban, hogy majd a következő generáció is méltányos lesz és ugyanezt fogja tenni, amikor ő maga válik nyugdíjassá. A kapott nyugdíj mértéke csak igen kevéssé függött a korábbi befizetésektől (akik aktív életük során többet fizettek be szemlátomást rosszul jártak, különösen inflációs periódusokban, amikor a kormányzat - más szempontból érthetően - a minimál-nyugdíj védelmét tekintette elsődleges feladatának, miközben a magas nyugdíjak értékállóságáról nem gondoskodott).

Az új, hárompilléres rendszerben (amelynek bevezetése együtt járt a nyugdíjkorhatár növelésével és a női nyugdíjkorhatár fokozatos közelítésével a férfi korhatárhoz, valamint az un. svájci index bevezetésével a nyugdíjak indexálásánál, ami részben az átlagbéren részben az inflációs rátán alapul)

• Az első pillér változatlanul felosztó-kirovó, választhatják a már munkaviszonyban állók, kötelező azok számára, akik hátralévő munkaviszonya nem éri el a 15 évet (egyébként számukra nem is lenne értelmes választás a másik alternatíva).
• A második pillér a tőkefedezeti (fully funded) elven alapuló magán nyugdíjpénztár. A munkavállalók befizetései a működési költségek levonása után egyéni számlára kerülnek, amelyet a nyugdíjpénztár pénzalapjának befektetési eredményei - a biztonságos működéshez szükséges tartalék képzése után gyarapítanak. A magán nyugdíjpénztári tagok rendszeres tájékoztatást kapnak számlájuk pozíciójáról. A magán nyugdíjpénztárban felhalmozódott összegek örökölhetőek. A nyugdíj mértéke a pénztár hozamának és a várható életkornak a függvénye, szigorúan biztosításmatematikai kérdés. A nemzetközi tapasztalatok szerint a pénztárak hozamai igen jelentősek lehetnek. A nyugdíjreform előkészítése során végzett felmérés szerint 1984-93. között a nyugdíjalapok átlagos reálhozama Írországban és Angliában meghaladta a 10 %-ot, Belgiumban közelítette a 9 %-ot, Hollandiában meghaladta a 7,5 %-ot, de még a legszerényebb eredményt produkáló Svájcban is a nem megvetendő 4 %-ra rúgott. (A magyar tapasztalatok egyelőre még nem értékelhetőek.)

A második pillérbe a szabályok szerint az újonnan munkába menőknek kötelező belépni, míg a már munkában állók választhatnak. A magán nyugdíjpénztárak piacán verseny van: a pénztártagoknak joguk van pénztárat változtatni, ha elégedetlenek a hozammal. Ez esetben az egyéni számlán felgyülemlett összegeket magukkal viszik. A magán nyugdíjpénztárak mögött állami garancia áll.
• Végül a harmadik pillér a korábban is létező önkéntes nyugdíjpénztár áll, amelyet részben a munkáltatók, részben a munkavállalók befizetései táplálnak és az utóbbiakat – igaz csökkenő mértékben – adókedvezmény is támogatja. Emellett kiegészítő forrást jelentenek az adományok. Az önkéntes nyugdíjpénztárak már a nyugdíjreformot megelőzően is léteztek. Önkéntes jellegükből adódóan kiegészítő forrást jelentenek az időskorúak számára. Szerepük azonban rohamosan növekvő.

A nyugdíjreform mellett számos érv szólt. A három legfontosabbnak a következőket tekintem. Az inaktívak arányának növekedésével (ami sajnos nem elsősorban az átlagéletkor emelkedésére vezethető vissza) a felosztó-kirovó rendszer egyre nehezebben finanszírozható. Ez volt a változtatás kényszer eleme. Pozitív érvként fogalmazódik meg, hogy az új rendszer a felhalmozódó megtakarítások révén a szerény likviditású tőkepiacot táplálja a minimálisan 15 évre lekötött, tehát hosszú távú befektetésekre felhasználható forrásaival.

Ami az állampolgárt illeti, a változás lényege körülbelül az, hogy amíg a felosztó-kirovó rendszerben fizetett nyugdíjjárulékot lényegében adónak tekintették – a befizetett nyugdíjjáruléknak nem sok köze van az érte kapott szolgáltatásnak – addig a magán nyugdíjpénztári befizetés a munkavállaló szemszögéből megtakarításnak minősül. Ez óriási különbség. Ennek tulajdonítható az új rendszert választóknak a kormányzati tisztviselőket is meghökkentő hatalmas száma. Az elmúlt év harmadik negyedévének végén 2 millió 133 ezer fő volt a magánpénztárak taglétszáma, amelyből mindössze 234 ezer volt a pályakezdő, míg a tagok csaknem 90 %-a önkéntes döntés eredményeként került ebbe a csoportba. 1998 első negyedéve végén a tagok száma még nem érte el a 700 ezret, s ez a szám 1999 őszére 2 millió fölé emelkedett. Amint az várható volt, a tagok körülbelül 80%-a 20 és 40 év közötti. (Az önkéntes belépés határideje az elmúlt év augusztusának végén lezárult, mostantól csak az újonnan munkába állókkal gyarapszik a tagság.) Annak ellenére, hogy a visszalépés határidejét a kormányzat fokozatosan kitolja, ugyancsak kitolja azt a határidőt is 2003-ra, amikor a magán nyugdíjpénztárba áramló munkavállalói hozzájárulás 6%-ról 8%-ra emelkedik, ami egyoldalú szerződésmódosításnak tekinthető a régi nyugdíjrendszerbe való visszalépések száma alacsony, mindössze 26 ezer.

Erre indokot éppen a váratlanul nagyszámú átlépő szolgáltatott. Az I. pillér kifizetéseit a már nyugdíjban lévők határozzák meg, miközben a befizetéseknek az előrejelzettnél jóval nagyobb hányada most már a II. pillér pénzalapjába csorog. A különbséget nyilvánvalóan a központi költségvetésnek kell kipótolni.

Ez az érvelés bár igaz, de mégsem teljesen meggyőző. Ugyanis amennyivel nő az I. pillér deficitje épp annyival emelkednek a másodiknak a valóban hosszú távú megtakarításai. (Ellentétben pl. a tartós betétekkel ez a pénzforrás ugyanis biztosan nem fog fogyasztási célokat szolgálni, hanem befektetésként funkcionál, jelentős részben állampapír vásárlásra használják fel.)

Az 1999 végén még 30 nyugdíjpénztár 2000 őszére 25-re csökkent fúziók és akvizíciók következtében. Valószínű azonban, hogy ez a piac még most is túlnépesedett, így további piactisztulásra kell számítani. A nyugdíjpénztárak vagyonában 80%-os részt képviselnek az állampapírok, 14%-ot a részvény, a maradék befektetési jegyekben és kötvényekben testesül meg. A nyugdíjpénztárak vagyona még nem jelentős (mindössze a GDP 1,2%-a), de rohamosan növekszik. A pénztárak befektetési tevékenysége egyelőre nem nevezhető túlságosan sikeresnek. Ez részben a tőkepiaci hozamok alakulásának következménye, részben annak, hogy a pénztárak most tanulják a befektetési tevékenységet, mint szakmát. Ez még akkor is igaz, ha a nyugdíjpénztárak fele mögött bank vagy biztosítótársaság áll. Az eredmények alakulásában azonban nyilván szerepet játszik a jogi háttér instabilitása is. A hatékonyság alakulásáról csak 1999 év végi adatokkal rendelkezünk. Ezek szerint a reálhozam és a vagyon aránya szerénynek mondható, mindössze 3,3%-ra rúg.

Az önkéntes nyugdíjpénztárak ugyancsak népszerűek, taglétszámuk meghaladja az egymilliót. A pénztárak száma 122, ami ebben a körben is felveti a méretgazdaságosság kérdését. A vagyon 80%-a az önkéntes pénztárakban is állampapírokba került befektetésre.

A problémák és a még a pénztárak előtt álló piaci racionalizáció (piactisztulás) ellenére az új rendszer sikeresnek tekinthető. Ezt bizonyítja a II. és III. pillérek nagy népszerűsége, ami valóban abból fakad, hogy a pénztártagok befizetéseiket ellentétben a hagyományos rendszerrel nem adónak, hanem hosszú távú megtakarításnak tekintik. A tőkefedezeti rendszer tőkepiacot éltető hatása várhatóan már 2-3 év múlva ki fog bontakozni. Erre abból lehet következtetni, hogy már jó néhány év óta a bankbetétek rovására nő a nem banki pénzügyi közvetítők által képviselt megtakarítások, ezek között a nyugdíjpénztári megtakarítások aránya. Ezek 1994-ben még alig haladták meg a GDP 2%-át, 1999-ben viszont már a 7%-ot közelíti, miközben a bankbetétek a GDP 30%-án stabilizálódtak. A folyamat a gazdaságpolitika olykor szeszélyes fordulataitól függetlenül tartós. Különösen érvényes ez a nyugdíjpénztárak esetében, ahol az állampolgári döntések időintervalluma több évtizedes.

Írta: dr. Antal László közgaszdász:, az MKB szakértője

Kapcsolódó cikkek:
Az MKB Nyugdíjpénztár fejlődése