Az eddigi számítás nagyon egyszerű volt. Megállapították, mennyi kalóriát kell enni egy nap és statisztikai átlagolással megnézték, a lakosság körében elfogyasztott kalória és a lakosság lélekszáma ismeretében mennyi az egy főre jutó kalóriaadag. Csakhogy az emberek ritkán illenek statisztikai kategóriákba. Már csak azért is, mert életkortól, a testmozgás mennyiségétől és sok minden mástól is függ, mennyi a kalóriaigénye a szervezetnek. Ugyanannyi kalóriával minősülhet valaki éhezőnek, másvalaki pedig nem! Más mennyiség kell egy felnőtt gyári munkásnak és egy alsó tagozatos gyereknek. És arról még szó sincs, hogy a betegségek, mint például a (harmadik világban milliók halálát követelő) tisztítatlan ivóvíz által okozott kolera és hasmenés miatt gyakran az elfogyasztott kalória-adag egy részét tudja csak felhasználni a szervezet.
Nyilvánvaló hát, hogy az eddig használatos statisztikai módszernél differenciáltabb metódussal lehet csak rájönni arra, hol tapasztalható igazi éhezés, mely fejlődési rendellenességeket is okozhat például a fejlődő szervezetben. (Van, aki földimogyoróval oldaná meg az éhezők problémáit, de a bogárevés is sokak szerint ígéretes megoldás)
Szakemberek úgy igyekeznek árnyaltabbá tenni az éhínség világtérképét, hogy megnézik: mit is esznek az emberek.- Mennyi kalóriához jutnak a legolcsóbb ételek elfogyasztásával? Ezt főtermény kalóriarésznek hívják (staple) és olyan alapételekre vonatkozik, mint a rizs, a gabona vagy a nálunk kevéssé ismert tápióka. Aki elsősorban ezt eszi, az nyilvánvalóan a legszegényebbek közé tartozik.
- Akinek az étrendjében viszont már hangsúlyosabb a hús, ott a kalória forrása már drágább ételeket is jelent. Minél több kalória jön ebből a körből, annál jobb.
"Terülj, terülj asztalkám!
Az első statisztikai módszer követői összeadták, hány kalóriát szerzett be az egyén a rizsből és a gabonából, és ha az nem elegendő, akkor éhezőnek titulálják az illetőt. Ez csak a világéhínség statisztikáját hizlalja.
A második számítási módszerben viszont figyelembe vesznek másfajta étkeket is, vagyis egy bővebb étrendi skála alapján döntik el, éhezik-e az ember, vagy elegendő kalóriához jut. Ha húst eszik, az a kutatók számára azt a feltételezést foglalja magában, hogy az illető elég kalóriát kap a legalapvetőbb élelmiszernövényekből, mert ha ez nem így lenne, akkor az éhségérzet miatt feladná a drágább húst és visszaállna a rizsre, gabonára, vagy legalábbis növelné ezek arányát az étrendjében, hogy ne kopogjon a szeme az éhségtől. Vagyis az étel megválasztása már önmagában jelzi, az ember az éhezők közé tartozik-e, vagy sem. Megmondod mit eszel, s megmondom ki vagy (és hogy anyagilag ki vagy-e bukva).
Szakértők nem tartják elképzelhetetlennek, hogy e módszerrel hamarosan arra a feltételezésre jutnak, kevesebb éhező van a világban, mint ahogy eddig gondolták (illetve számolták). Ugyanis teljesen más számok jönnek ki ezzel a számítással arról, hogy a nap végén ki marad éhes.
Az eddigi kalkulációk szerint Kínában 2001-ben a lakosság 67%-a fogyasztott 2100 kalóriánál kevesebbet (1991-ben a társadalom 53%-át tették ki). De ha az új módszerrel bekalkulálják azt, hogy az alapvető élelmiszernövényekből szerzik az alanyok kalóriaszükségletük 80%-át, akkor csak a lakosság 32%-át teszik ki az "éhezők".
Eldöntendő kérdés, hogy vajon az általános vagyonnövekedés világszerte (az indiai és kínai középosztály felemelkedése révén) vajon azért nem járult hozzá számottevően a szegénység és az éhezés csökkentéséhez, mert rosszul állapították meg az éhezés mércéjét, vagy mert egyenlőtlenül oszlanak meg az emberek között a jövedelmek.
