A magyar gazdaság helyzetét elemezve gyakran az az érzése az embernek, hogy az egyes részterületek eltakarják az egészet. Lehet-e komplexen elemezni a helyzetet, vagy meg kell elégednünk a részletek egymás mellé helyezésével? Leírja-e mondjuk a konvergenciaprogram céljai teljesülésének vizsgálata a magyar gazdaság jelenlegi állapotát? Többek között ezt kérdeztük Kádár Béla akadémikustól, a Magyar Közgazdasági Társaság elnökétől.
- Az valóban figyelemre méltó, amit Magyarország a deficitcsökkentésben elért - mondja az Antall-kormány volt minisztere -, hiszen ha 2006-ban nem történt volna kormányzati korrekciós lépés, akkor az az évi deficit a kormányfő szerint 11,6 százalékos lett volna. De biztos nem az év végén, mert a pénzügyi rendszer előbb összeomlott volna. 2006 szeptemberére beindult a konvergenciaprogram, a nemzetközi pénzpiacok adtak még egy kis haladékot. Az, hogy a 2006-os átlagos 9,2 százalékos GDP-arányos államháztartási deficit 2007-re 6,2 százalékra csökkent, a pénzügyi világ számára a kormány szándékainak komolyságát illusztrálta. Az ez évre tervezett 4 százalék körüli deficit további jelentős javulás lenne, de világgazdasági viharok idején még a sebezhetőség zónájába tartozik. A konvergenciaprogram szerint 2009 végére a deficit 3,2 százalék lenne, és a 2010-es választási évben mennénk be a biztos kikötőbe, 3 százalék alá.
Az eddigi teljesítményeket ugyan jóindulatúan elismerték, de a magyar múltból adódóan van némi bizalmatlanság és kétely, hogy választási évben vajon sikerül-e tovább csökkenteni a deficitet. Ez a remény kategóriájába tartozik. Nem vitatható, hogy a hiány lefaragása országos érdek, a pénzügyi szféra azon keresztül méri az országteljesítményeket, s ha egy ország ott rosszul teljesít, saját magáról mond ki nagyon súlyos ítéletet. Reméljük, hogy az ez évi konvergenciaprogram az ország érdekében, bármilyen jövőbeli kormány érdekében teljesül, mert akkor már lehet korrekcióról beszélni. Az is jó hír, hogy ha a konvergenciaprogram szerint alakulnak az állami pénzügyi folyamatok, akkor a deficit az év végére lényegében az adósságszolgálatból adódik, az elsődleges államháztartási mérleg egyensúlyozott lesz. Kedvező hitelpiaci fordulatok esetén a kamatszínvonal csökkenthető, és tovább javítható az államháztartási mérleg. Ez a jelen pillanatban megint csak inkább csodavárás. Most ugyanis növekednek a forrásszerzési költségek. Amikor bizonytalan a világgazdasági helyzet, miként jelenleg, akkor ezt nem elkerülhető. Magyarország esetében akad még egy kellemetlen tünetcsokor: a lakosság nem óhajt takarékoskodni. Szaknyelven szólva simítgatja a fogyasztását, eladósodik, pedig hát gyakorta és nagy hangerővel hívták fel a figyelmét arra, hogy vigyázat, bizonytalan időszakokban nőhetnek a törlesztőrészletek, és kellemetlen helyzetek adódhatnak. A normális, racionális magatartás az lenne, hogy ha a gazdasági éghajlat felhős, akkor félreteszek a bizonytalan jövőben előadódható kellemetlen meglepetések elviselésére.
- Ezek a reflexek hiányoznának nálunk?
- Nincsenek. Az elmúlt három évben a megtakarítási ráta a GDP két százaléka körül mozgott, ami az egytizede annak, amit az ázsiai kistigrisek, sikergazdaságok a felzárkózási időszakban kialakítottak. Felzárkózás idején a lakossági megtakarítások tudják fedezni a szükséges fejlesztések döntő részét. Nálunk, ahogyan érzékeljük az utóbbi hónapokban, az eddigi alacsony megtakarítás is a felére csökkent, egy százalék alá, ami már a hibahatáron belül van. Nyilvánvaló, hogy még az ez évi négyszázalékos államháztartási deficit túlnyomó részét is külső forrásokból kell fedezni, s ha azok drágulnak, az nekünk is sokba kerül. Persze a racionalitási érme másik oldala, hogy a tisztelt kormányzat mit adóztatott meg? A megtakarításokat. Olyan országban, ahol ritkasági érték a megtakarítás.
- Van olyan terület, ami több optimizmusra ad okot?
- Eddig egy fénypont volt "az éjszakában" - amint azt a hajdani kupléban zengték -, a külgazdasági szektor. Sajnálatos, hogy éppen akkor lett elkerülhetetlenül szükség restrikciós programokra, amikor túrázott az európai és a világgazdaság, és az exportot igen magas ütemben lehetett volna bővíteni, de azért a 15 meg 12 százalékos, de akár a jövőre várható 10 százalék körüli exportbővülési ütem is igen figyelemre méltó ilyen beszűkült mozgásterű gazdaságban. Ez megalapozza az exportvezérelt növekedést. A magyar történelemben először volt ilyen kedvező az úgynevezett importfedezeti arány, az árukivitel az árubehozatal 99 százalékát már fedezi. Ha a szolgáltatási exportot is nézzük, akkor az áru- és szolgáltatásexport sor Magyarországon aktívumot tud kitermelni, ami páratlan dolog. Ez sok év eredménye, bár egy kicsit talán az is hozzátartozik, hogy a restrikciós politika, a jövedelemszűkülés miatt a lakossági fogyasztás visszaesett, és ez az importban is tükröződik. De már 2005-ben és 2006-ban is 97-98 százalék körül volt az importfedezeti arány. Az is kedvező, hogy a dinamikus országokba - tehát Kelet-Európába és a Balkánra - nő legjobban a kivitel. A későbbi időszakban azonban gondot jelenthet majd, hogy 2006-ban visszaestek a beruházások, 2007-ben pedig stagnáltak. Ha két év kiesik a fejlesztésből, ha nincs bővítés, az egyre keményebben versenyző világban hiányzik ez a beruházás, és előfordulhat, hogy az utóbbi években hihetetlen gyorsasággal felzárkózó ázsiai országok, például Kína, egyre közelebb kerülnek a kínálatukkal azokhoz a magyar termékkategóriákhoz, amelyekben jelenleg még versenyképesek vagyunk. A kompetitív felület szélesedik, ez pedig árlemorzsolódással, piacvesztéssel járhat.
- A beruházási adatok nem csak az állam visszavonulását tükrözik?
- A feldolgozóipari beruházások is stagnáltak. Nagyon jól álltunk eddig a működőtőke-kapcsolatok integrálódásában, az egy főre jutó külföldi működőtőke-befektetések nagyságrendjében Magyarország állt az első helyen a hajdani szocialista országok közül. Még érdekesebb, hogy egy viszonylag közepes fejlettségi szinten már igen jelentős a működőtőke-kivitel is, a kihelyezett állomány 12-13 milliárd dollár körüli, és ez nem azzal függ össze, mint némelyek állítják, hogy a tőke kimenekül Magyarországról, mert olyan rosszak a feltételek, hanem a nagyvállalatok - jelentős részben a Magyarországra betelepült nagyvállalatok - balkáni, délkelet-európai terjeszkedéséből, általános terjeszkedési politikájából fakad. Mindezek nagymértékben segítették a gazdasági szerkezet korszerűsítését, az exportbővítést, a piaci pozíciók javítását, de az utóbbi évben látunk olyan jeleket, hogy a külföldi működő tőke érdeklődése Magyarország iránt mintha megcsappanna. Ez viszont komoly gond, mert sem az államnak, sem a magyar kis- és középvállalkozásoknak nincsenek fejlesztési erőforrásai.
- A lanyhuló érdeklődésnek elsősorban gazdasági vagy inkább politikai okai vannak?
- Magyarország jelenében és főleg a jövőjében több olyan bizonytalansági elem érzékelhető, amelyet gondos tőkebefektető nem szívesen lát. Az egyik az infláció. A nemzetközi pénzpiac az államháztartási deficitek után erre is figyel, hiszen a monetáris folyamatok rezdüléseiből is jelentős hasznokat lehet kicsiholni. Itt bizony töréspont következett be: 1996 után az infláció csaknem egy évtizeden keresztül lefelé menő trendet mutatott, és már nagyon közel került a maastrichti követelményszinthez, de tavaly és idén is, megugrott. Ennek sok összetevője van, aki csak az egyik kártyát húzza ki a csomagból, az megtéveszti a felebarátait. Szerepet játszott ebben a kormányzat adó- és járulékemelő politikája, az önkormányzatok díjemelései, de az a döntés is, hogy épp most kellett az energiapiacot liberalizálni, ami elvileg jó dolog, a versenyt erősíti. Ha oligopolisztikus helyzetek alakulnak ki egy országban, akkor a liberalizálás nem szokott törvényszerűen árcsökkentő hatást kifejteni.
- Ez nem kötelező európai uniós feladat volt?
- Igen, de ha nincs lehetőség halasztásra, akkor célszerű óvakodni az egyéb olyan központi intézkedésektől, amelyek meg tudják lódítani az inflációt. De ez csak egyik oldala az infláció megugrásának. Az elmúlt évben a természet is bizalmatlanságot szavazott Magyarországon, a mezőgazdasági terméscsökkenés kétségkívül beindított árfelhajtó erőket, ehhez járultak még a nemzetközi trendek, az energiasokk kivédésére irányuló törekvések felerősödése. Az energiapiacokon bekövetkezett események pedig teljesen Magyarországon kívül álló okok. Százdolláros kőolajár két-három évvel ezelőtt semmilyen prognózisban nem szerepelt. Ezek elháríthatatlan dolgok, amelyek természetszerűleg inflatorikus erőket hoztak mozgásba. Ezt tompítani tudta volna a ténylegesnél nagyobb mértékű béralkalmazkodás. Csak a legutóbbi hónapokban látható, hogy a vállalatok romló profitszínvonalukat bér- és létszám-alkalmazkodással igyekeznek enyhíteni. Ha bizalmatlan a nemzetközi üzleti világ, ha az inflatorikus folyamatok veszélye erősödik, akkor a forrásszerzés költségei megdrágulnak. Nemzetközi jelenség, hogy a kamatszínvonal nő, különösen azon országokban, amelyek iránt a nemzetközi bizalom megroppant, vagy a hitelesség meggyengült. Mindezek nem könnyítik meg az inflációs folyamatok letörését, ami a monetáris politika eszköztárának hatásfokában is tükröződik. Persze soha semmilyen szakterület művelői nem szokták elismerni, hogy fegyverük éle bizony kicsit tompa, de olyan változások vannak a világban, amelyek matematikai ismeretekkel nem modellezhetők vagy előre láthatók, rengeteg bizonytalanságot jelentő pszichikai, politikai elemet tartalmaznak, és ezért gyengítik a fellépés hatásosságát.
- A nagyon lelassult növekedés sem ad okot derűlátásra.
- Kétségkívül, Magyarország most már néhány éve a történelmi sorstárs országok csoportjában, az egyébként dinamikus Kelet-Közép-Európában és Délkelet-Európában, növekedési sereghajtó lett, a világ nagy ámulatára. Nem csak arról van szó, hogy GDP-jüket 6-10 százalékkal növelő országok mellett a korábbi 4 százalék is nagyon szerénynek tűnt, a hibahatárt alig meghaladó mértékű tavalyi növekedés és az ez évre várható, a konvergenciaprogramban megjelöltnél valószínűleg alacsonyabb növekedés bizony nagyon csekély ahhoz, hogy Magyarország befektetői étvágyat gerjesszen, és a jelenlegi prognózisok a jövő évet illetően sem túl optimisták. Stagnáló piacra legfeljebb nemzetközi exportbázis céljából települnek be, akkor, ha egyébként az ottani költségek, feltételek, környezeti elemek versenyképesebbek. Vagyis a jelenlegi növekedési kilátások csökkentik a befektetői hajlandóságot, ami hosszabb távon meghatározó jelentőségű az ország felzárkózása szempontjából. Itt nem is a múlt a leglényegesebb, mert 1989 és 2006 között körülbelül egyharmaddal nőtt a magyar GDP, 2006-ig a középmezőnyben voltunk, több volt szocialista ország nálunk rosszabbul teljesített. A gond a jövőben van. A beruházások az elmúlt két évben kedvezőtlenül alakultak, és meglátjuk, hogy a választások előtti mindenkori politikai bizonytalanság, az egyensúlyhiány-csökkentési lépések, az alacsony növekedési dinamika hogyan alakítja majd a befektetési kedvet. Ami eddig nem történt meg, az is hiányozni fog, ám azt, hogy mennyire hiányzik majd az, ami nem történik meg 2008-2009-ben, most még nehéz lenne előre jelezni. És megint csak itt a lakosság, amely nagy előszeretettel fogyaszt, de nem takarít meg, megtakarításai beruházási forrásként nem jönnek számításba. Itt eljutottunk egy kulcskérdéshez, amelyről nem szívesen szoktak beszélni, mert politikaérzékeny terület: ez a munkaerő.
- A gyakran emlegetett nem megfelelő szakképzésen kívül is vannak gondok?
- Nézzük meg a magyar munkaerő vagy tágabb értelemben a humánpotenciál jellemzőit, regionális, nemzetközi összehasonlításban. Az unión belül Magyarország és egyes balkáni államok mutatják a legalacsonyabb gazdasági aktivitási rátát. Ez az uniós átlag mögött tíz százalékponttal lemaradó foglalkoztatási kapacitás súlyos hátrány. Ha megnézzük a statisztikákat, nagyon érdekes képet látunk: az elmúlt években a magyarországi termelékenységnövekedésnek több mint 85 százaléka, inkább kilenctizede a tőke termelékenységéből adódott. Magyarországnak nagyon jók voltak az elmúlt másfél évtizedben a termelékenységnövekedési dinamikát jellemző mutatói. De el kell gondolkodni: olyan országban, ahol a gazdasági aktivitás rátája Európában a legalacsonyabbak közé tartozik, tehát elvileg lenne munkaerő-kapacitás, miért nem a munkaerő-felhasználást segítik a külföldi befektetések, miért a tőke termelékenységét és expanzióját? Erre két lehetséges válasz van: az egyik, hogy a magyar munkaerő drága, a másik, hogy esetleg nem foglalkoztatható bizonyos területeken, csak korlátozottan. A magyar munkaerő tisztában van azzal, hogy az itteni bérszínvonal lényegesen alacsonyabb, mint Nyugat-Európában, de a nemzetközi üzleti világ nem karitatív testület, és olyan összehasonlításokat szokott tenni, hogy a 2000 és 2006 közötti időszakban Románia mellett Magyarországon nőttek a legdinamikusabban a bérek. A termékegységre jutó bérköltségek színvonala pedig Szlovénia után itt a legmagasabb, Csehországéval azonos szintű. Abban, hogy a magyar munkaerő a befektető, a foglalkoztató számára nem olcsó, vannak kényszerűségek is, mint például az adóék, ami kimagasló Magyarországon. Amit a munkavállaló kézhez kap, nem magas összeg, bár kelet-közép-európai, térségi összehasonlításban a szlovén és a cseh után következik, és ez nem feltétlenül korrelál a termelékenységi különbségekkel. A befektető szerint itt komparatív bérelőny nincs, mert a bérköltségek színvonalában a magyarok nem vonzóak. Ugyanakkor bizonyos szakmákban hiány van, nem véletlenül jönnek át Szlovákiából, a Felvidékről munkavállalók. A szakképzési és az általános oktatási struktúra Magyarországon az elmúlt fél évszázadban rendkívüli mértékben leromlott.
- Fél évszázadban?
- Igen. Nincsenek fordulóévek, ez lassú folyamat. Az a nagy láz, amely Magyarországot a negyvenes években, sőt már a háború előtt is jellemezte, hogy szakmát, egyre több ismeretet kell szerezni, az utóbbi negyedszázadban megcsappant. Nemzetközi oktatás-gazdaságtani szakértők fél évszázaddal ezelőtt még pozitív magyar növekedési paradoxonként említették, hogy itt a humán tőke színvonala lényegesen magasabb, mint az anyagi termelésé. Ha viszont a jelenlegi helyzetet vizsgáljuk meg, mondjuk a 2006-os állapotot, akkor azt látjuk, hogy a helyzet megfordult. Az egy főre jutó magyar GDP átlagos színvonala az uniós átlag 61 százaléka. A humán potenciál minőségi mutatói ennél jóval kedvezőtlenebbek. Szétfoszlóban a mítosz, hogy a magyar ember hihetetlenül okos, képzett, és mindenkinél mindent jobban tud.
- Ez mítosz volt?
- Korábban megvolt az alapja. A hatvanas-hetvenes-nyolcvanas években még a magyar diákteljesítmények a nemzetközi versenyeken igen figyelemre méltók voltak. Most viszont elszomorítóak a felmérések eredményei. Az OECD már egy évtizede felhívta a figyelmet arra, hogy beléptünk a tudásintenzív növekedés korszakába, mivel a fejlett országok GDP-jének több mint ötven százalékát közép- és felsőfokú végzettséggel rendelkező munkaerő állította elő. Tehát ha a képzési rendszer leromlik, akkor ez hátrány a jövő növekedési versenyében. Az elmúlt harminc-negyven év előretörési, felzárkózási sikereivel szoros összefüggést mutató kutatás-fejlesztési ráfordítások a spanyolországi Katalónia, Írország, Finnország, Lombardia, valamint Svédország esetében a GDP 3,5-4,5 százalékára rúgtak, nálunk évtized óta cél az egy százalék meghaladása. Volt 1,7-1,8 százalék is, húsz éve. Ennek vannak szemléleti okai is persze, a pénzügyi szűkösség mellett, de ténykérdés: a semmiből nem lesz semmi. A növekedési teljesítményeket közvetlenebbül befolyásoló műszaki és természettudományos képzettségű diákság, valamint a felnőttképzésben részt vevők aránya az uniós átlag alig 40 százaléka, és az utóbbi öt évben a térség többi országa lekörözött minket. A tudósképzésben - az egymillió lakosra jutó PhD-hallgatók számában - egyötödös arányával Magyarország az utolsó előtti helyen áll. Az innovációknál a magyar arány az uniós érték kevesebb, mint egyötöde. Ezek nem a jelen, hanem az elkövetkező évek növekedési teljesítményeit befolyásolják. Éppen a jövő építése szempontjából fontos területeken a legnagyobb a lemaradás. A technikusi és szakmunkásképzésnél ugyanez a helyzet. Emiatt a magyar gazdasági növekedés potenciális mértéke romlik. A munkaerő tehát relatíve már nem kínál komparatív bérelőnyöket, képzettségi színvonalban nagyobb lemaradást mutat, a humán potenciál versenyképessége romlik. Ehhez jön még egy tényező: értékrendi deficitjei vannak a gazdasági növekedés szempontjából.
- Hogyan befolyásolja az emberek értékrendje a munkaerő versenyképességét?
- Értékfelmérések szerint Magyarországon a megkérdezettek öthatoda az anyagi gyarapodást, a meggazdagodást, a jövedelemszerzést és fogyasztást tekinti a legfontosabb értéknek. Ha a fogyasztás alapvető érték, nem csoda, hogy a lakosság nem takarít meg, és ennek vannak gazdasági következményei. Ha a kormány, ha a társadalom nem tesz semmit az ellen, hogy az üzleti világ meg a tömegtájékoztatás esztelen fogyasztásgerjesztő kampányt folytat reggeltől estig, akkor nem csoda, hogy az ebbe vetett hit napról napra nő, és attól érzi magát valaki sikeresnek, szerencsésnek, hogy szerzett a tévéképernyőn reklámozott valamilyen csodatermékből, amitől presztízsgazdag lesz. Ez torzulat. Sikeres országokra nem volt jellemző, hogy a gazdasági fejlettség közepes fokán ilyen erőteljes fogyasztási düh tombolna, ugyanakkor olyan hagyományos értékeknek, mint a tisztesség, pontosság, fegyelmezettség, korrektség, lojalitás, törvénykövető magatartás, elenyésző a jelentőségük.
- Eszközként sem jönnek számításba, mint amelyek szükségesek lehetnek a jövedelemszerzéshez?
- Nem, mert a lakosság körében kialakult egy olyan vélekedés, hogy tisztességes munkából jól megélni nem lehet, és az ügyeskedőknek áll a világ. Ez a társadalom közös felelőssége, mint ahogyan az is, hogy miért alapvető célja a fiatal embernek, hogy lehető legrövidebb idő alatt minden lehetséges jószágot megszerezzen, és minden lehetséges élvezetet felhabzsoljon. Ezt kiterjedt mértékben nem lehet elérni, csak kevesek juthatnak hozzá, és igen erőteljes társadalmi dezintegrálódás mellett. A megszűnő társadalmi szolidaritás is versenyhátrány a befektetői piacon, mert társadalmi feszültségeket gerjeszt. A tömegtájékoztatás és a televíziók felelőssége - vagy ha úgy tetszik, felelőtlensége - óriási, és a közhatalom nem lép fel, hogy tudat-, érték- és erkölcsromboló programokat ne nézzen a lakosság napi négy és fél órás átlagban, ami uniós csúcs volt 2006-ig. Mind a politikai élet, mind az üzleti világ döntési kapacitással rendelkező tagjai óvakodnak attól, hogy bármiben megbántsák a tömegtájékoztatás érzékenységét, kockáztassák a képernyőre jutást. Magyarországon növekedési veszteségforrás, hitelességvesztési forrás a vezetés színvonala is. Uniós tagország lettünk, uniós pénzeket vágyunk megszerezni, reformprogramokról beszélgetünk országos fejlesztési stratégia nélkül. A politikai elitnek nincs elképzelése arról, hogy mi Magyarország helye a világban, Európában, a térségben, hová akarunk eljutni, mit szeretnénk, mire összpontosítsunk.
- Vagyis a célrendszer hiányzik?
- Projektek vannak, eseti reagálások, sodródunk az eseményekkel. Stratégia nincs, se jó, se rossz. Tudunk írni mindenféle pályázatot, de ettől nem javul a jövedelemtermelő képesség. Nincs, ami húzzon maga után, mint a finneknél a Nokia. Ha például jó a gyógyszeripar vagy a biológiai kutatás, akkor arra rá kell rakni több fürtbe rendezhető dolgot, például gyógy-idegenforgalom, egészségügyi szolgáltatás, wellness, kozmetikai ipar. Buzog a sok ötlet, amit hol reformnak hívnak, hol másnak, de nem kellően kidolgozottak, előkészítettek. Külföldi befektető nem szívesen ruház be ott, ahol úgy látja, bizonytalan a helyzet, az emberek magatartása nem tükrözi kívánatos mértékben a gazdasági racionalitások követelményeit, ahol pokoli politikai hangulat van, és hiányzik a konszenzuális kultúra. A közvélemény-kutatási eredmények alapján beméri, hogy 2010-ben milyen kormányzatistruktúra- vagy erőtérváltások következnek be, s nincs teljesen megnyugodva, hogy a következő kormányzatban az eddig megismert törekvések alapján a jelenlegi gondok orvosolhatók lesznek-e. Ma gyakori vélekedés a Magyarországgal foglalkozók körében, és ez a finomabb megfogalmazások közé tartozik, hogy itt rettenetes a politikai elit. Ez sajnos arra a következtetésre viszi az embert, a magyar közvélekedéstől eltérően, hogy a balsors oka nem a külső csillagállásban van. A gondok, a bajaink saját magunkban gyökereznek, a társadalmi magatartásban, a társadalom tagjainak képzettségében, értékrendjében. Ma elbutuló társadalommal nézünk szembe. A közéletből, a közhatalom gyakorlásából eltűnik a szintetizáló képesség. Miért nem foglalkozik a magyar országgyűlés olyan lényeges kihívásokkal, amelyek az ország sorsát meghatározzák, amelyeket meg kéne válaszolni?
- Mire gondol, milyen kérdésekre?
- Amelyekről az előbb is beszéltem. Például, hogy a társadalmi tőke pusztul, a társadalmi versenyképesség romlik Magyarországon. Foglalkozik-e a politikai szféra ezzel? Ki foglalkozik a tömegtájékoztatással, például a köztelevízióval, amire a költségvetés több mint harmincmilliárdot fordít, és amellyel a politika legfőbb gondja az, hogy kinek a kurátora kerüljön be? Azzal, hogy mit közvetít, milyen a színvonala, hatása, a politika nem foglalkozik. Jó-e az, hogy ma a gyerekek a nagyjából stabil tematikájú diszciplínákban, az összehasonlítható szakoknál a harmadát-negyedét tudják, mint fél évszázada? Jó dolog-e a magyar lakosság egészségügyi mutatóiban érzékelhető leszakadás? Miért ilyen magas nálunk a rákos megbetegedések aránya? Ez nem független a stresszes élethelyzetektől, és összefügg az értékkijelöléssel. Andorka Rudolf már másfél évtizeddel ezelőtt megfogalmazta, hogy ha az emberi értékrend kiürül, ha az ember nem talál magának megfelelő életcélt, akkor az egész élete értelmetlenné válik, fogékony lesz a stresszhelyzetekre. Ha például egy vállalatot, szervezetet rosszul vezetnek, a stresszhelyzetek lényegesen gyakoribbak és súlyosabbak. Nincs ennek köze ahhoz, hogy a rákos megbetegedésekben európai listavezetők vagyunk, hogy gyorsan nő a depresszióban szenvedők száma? Szóval: a helyükön vannak-e nálunk a dolgok, egészében? Nincsenek. A diagnózist sem nagyon fogalmazzák meg.
- Tehát úgy látja, hogy nemcsak a gazdaságban, hanem a társadalomban is bajok vannak?
- A gazdaságban lecsapódnak a társadalom problémái. Inkább úgy fogalmaznék, hogy a társadalmi versenyképesség romlik amiatt, hogy a lakosság képzettségi színvonala, értékrendje, erkölcsi, egészségi állapota, belső és a külső irányítása gyenge. A ma uralkodó koncepció azt mondja, hogy a versenyképesség vállalati, pénzügyi kategória, foglalkoznak adókkal, bérekkel, járadékokkal, holott a piaci sikerekben az ország oktatási, államigazgatási, egészségügyi, szociális ellátási, környezetvédelmi rendszerének versenyképessége tükröződik. Ezt összefogni csak távlatos nemzeti stratégiával lehetne, de az nincs. Ideje lenne a megfelelő terápiát megtalálni.
