Majd' egy emberöltő telt el a Római Klub jelentése óta, amelyben tényeket és vészjelzéseket közvetítettek a Földünk sorsáért aggódó tudósok, közéleti személyiségek felrázni akarván a világot. Az idő arra volt elegendő, hogy elfelejtsük szavaikat.
Civil szervezetek tömegének sokszor szélsőségekbe is hajló ténykedése a Föld élő környezetének megmentéséért sem vitte odáig a bolygón élő fejlett és fejlődő társadalmakat, hogy ne csak formálisan, hanem valóban komolyan vegyék őket. A kormányokra, a nemzeteket integráló szervezetekre nehezedő nyomás elegendő volt néhány világegyezmény (kiotói, lisszaboni, brüsszeli stb.) létrehozására, melyben erőtlen, hatástalan, a betartás kierőszakolásához jogosítványt nem adó megállapodásokra jutottak egymással a nagy nemzetek. Sok időt vesztettünk.
Mostanában persze, amikor oly nyilvánvaló jelei vannak a klímaváltozásnak, s a folyamat visszafordíthatatlanságára már semmi remény nincs, megijedtünk. Megszaporodtak az ügy élére álló politikusok, nagyobb rangot kaptak a kormányokon belül a környezetvédelemmel foglalkozó tárcák, megnövekedtek a CO2-kibocsátás korlátozására előírt, betartásra ajánlott százalékszámok. Tanulmányok tömege jelenik meg különböző számokkal arról, mennyi időnk van még hátra ahhoz, hogy - amit akarunk hallani, azt állítsák - kényelmesen éljük tovább életünket, ugyanazokkal a reflexekkel, szokásokkal, amivel eddig. Manapság már a média is beszállt a klímaváltozás mellett voksolók táborába, s több, a lakosságot tájékoztató, a negatív időjárási folyamatokra felhívó tudósítás, beszélgetés jelenik meg általuk, mint akár néhány hónappal ezelőtt, amikor inkább a szkeptikusoknak, a bajt, problémát lekicsinylő megnyilvánulásoknak adtak több helyt.
Napjainkban végre már az ENSZ, az EU és a saját Nemzeti Éghajlat-változási Stratégiánk is hivatalosan elismerte, hogy valóban elindult és visszafordíthatatlannak tűnik Földünk éghajlati viszonyainak változása. Most már egybehangzóan állítják, hogy csak az azonnali, drasztikus mértékű, az üvegházhatású gázok kibocsátásának erőteljes visszafogásán alapuló, globális összefogással megvalósított csökkentési programok végrehajtásával tehetünk valamit.
Talán ezek után már meg mernek szólalni a tényeket jól ismerő tudósok, felelős gondolkodók is, s el merik mondani, hogy nagyobb a baj, mint eddig gondoltuk? Talán ki meri valamelyikük mondani, hogy a klímaváltozás időjárási hatásai nem biztos, hogy lineárisan fognak változni, lehet, hogy sokkal erőteljesebb hőmérséklet-emelkedésre, sokkal nagyobb mértékű tengervízszint-növekedésre, sokkal gyorsabb jégsapkaolvadásra, sokkal nagyobb aszályra, sokkal nagyobb erősségű, esetleg folyamatosan pusztító viharokra és azoknak a civilizált életet lassan teljesen ellehetetlenítő hatásaira is fel kell készülnünk. Lehet, hogy nem csak unokáinké, de a mi holnapunk is komoly veszélyben van. Talán már szembe tudunk nézni félelmeinkkel, s a kényelmes életünket veszélyeztető tényeket az arcunkba vágókat nem nevezzük riogatóknak, pánikkeltőknek.
Az emberi lélek már csak ilyen. Fél szembenézni a holnap eltűnésével. Gyermekei jövője izgatja, tervezi az óvodáját, iskoláját, készül nyaralni, házat, lakást akar venni, cserélni, továbbtanuláson gondolkodik. Legtöbben már megijedtünk, mert olyan nyilvánvalóan látszik a megváltozott időjárási viszonyokban, hogy igazuk lehet a híradásoknak. De jobban hiszünk annak, aki azt állítja, van még 50 évünk, lehet, hogy 100 is addig, amíg elviselhetetlen lesz az élet a Földön. Lelkiismeretünk, lelkünk megnyugvást talál, s tovább rohanunk, változatlanul hagyva minden szokásunkat.
Civilizált életünk energiazabálóvá tett bennünket. De ami talán még nagyobb probléma: észrevétlenül kiszolgáltatottjává váltunk az életünket ma még természetes módon körülvevő, úgynevezett kritikus infrastruktúráknak (ivóvíz a vezetékből, villany- és gázellátás, utak, vasutak, repülők, tömegközlekedés, csatornaellátás stb.), megszoktuk, hogy a boltok mindig nyitva vannak.
Mi, magyarok védettnek gondoljuk magunkat a szélsőséges időjárásokkal szemben. Az előrejelzésekben nincs nagyobb veszély számunkra a hőmérséklet emelkedésénél és az aszálynál, valamint a megszaporodó, nagy csapadékkal és széllel járó viharoknál. Csakhogy az előrejelzést készítők is emberek. S az ő lelkük is fél szembenézni a nehezebbel, azzal az alternatívával, amely ugyanúgy következne a számokból, mint az, amelyiket továbbvittek, amiből a következtetéseiket levonták.
A tengervízszint a hőtágulás következtében valóban "csak" maximum 0,7 métert fog emelkedni ebben az évszázadban. Ebből következtetve tényleg nem kerülhetünk bajba. De a vészforgatókönyvekben az is benne van - s érdekes módon ezt a lehetőséget nem viszik tovább a következtetésekben -, hogy ha elolvadnak a grönlandi és az antarktiszi jegek, akár 11 métert is emelkedhet a tengervízszint. És akkor hová fognak folyni a folyóink? Mi lesz a lefolyni nem tudó vizekkel? Mi lesz a folyók mentén lakókkal, hogyan védekezünk a fertőzések ellen, honnan lesz ivóvizünk és a többi? Ha a világ más országaiban erősebb természeti katasztrófák bontják meg a gazdasági és társadalmi rendszereket, annak begyűrűzése, valamint a mi gazdaságunkra ható változása mit okoz majd?
Jobb félni, mint megijedni. Igazi felelősséggel akkor viseltetünk saját, gyermekeink, unokáink jövője felől, ha inkább a nagyobb problémákra számítunk, arra készülünk fel, miközben mindent megteszünk a klímaváltozás hatásainak mérséklése, a Föld élhetőségének megtartása érdekében. Ha homokba dugjuk a fejünket, s nem akarjuk a láncszemeket összerakni, a folyamatot végiggondolni, s félünk eljutni a végső pontig: mennyi időnk van a Földön való normális, emberi élethez, s mi lesz utána? - akkor semmi esélyünk a jövőnkre.
A Piac és Profit klímaváltozási összeállításának az volt a célja, hogy felhívja a tényekre, összefüggésekre a figyelmet, s ráébressze olvasóinkat arra, hogy tenni, cselekedni kell mindenkinek saját munkája során és személyes életében, mégpedig azonnal. Mindannyian tudunk valamit tenni a munkavégzésünk során is, valamint magánéletünket élve. Lehet, hogy lemondásként, korlátozásként éljük meg, lehet, hogy aki megteheti, és dolgozik a földi életkörülmények megmaradása érdekében, annak most sokkal több dolga lesz, s életében a prioritásokat most át kell változtatni, de megéri.
Álljunk meg egy kis időre, gondolkodjunk el, nézzünk szembe a tényekkel, s cselekedjünk!
