A faluban minden este megállt egy Trabant, a sofőr felnyitotta a csomagtartót, és a várakozó asszonyoknak kiosztotta a flakonokat. A teheneket tartó ember többfalunyi távolságból menetrendszerűen vitte a boltinál olcsóbb árut a mozgó tejcsárdában. A tejesember azonban elmaradozott, már csak mondják róla: valamelyik rosszakarója nem nézte jó szemmel, hogy így keres.

Lehet, hogy valóban nem fizetett adót, "csak" tehenet tartott, piacot épített, meg dolgozott a trabantos. Történetét éppen kétféleképpen értékelik a környék hivatalos emberei. Az egyik érvelés szerint nem helyes, hogy közegészségügyi szempontból kifogásolható terméket adott el úgy, hogy talán még vállalkozó sem volt. A másik érvelés lényege az, hogy a lakhelyén is, a többi faluban is felfigyelhettek volna a kistérség ilyen-olyan felelősei, megbízottai, önkormányzati menedzserei, falugazdászai: a tejárus ellehetetlenítése helyett inkább a tejhűtést, a higiénikus szállítást, a házi kosztot népszerűsítő faluturizmust segíthették volna kibontakozni.

A politikus öngólja

Más szóval, ha már egyszer vannak, akkor miért nincsenek ott a hálózatok és embereik, ahol dolguk lenne?

Vajon ugyanezt, de nem kérdezte, hanem állította a Fidesz egyik alelnöke, amikor így fogalmazott, "a közpénzen létrehozott hálózatok pártbefolyás alatt állnak, működésük átláthatatlan, nem hatékony, és még kevésbé gazdaságos"?

A politikus szavaiban rögtön két igazság is van. Az egyik az, hogy az eddigi hálózatok valóban szerény hatékonysággal, egymástól függetlenül működtek, a másik, hogy a hálózatépítés valóban pártbefolyással kezdődött. Igaz, nem akármikor, hanem a Fidesz-kormányzás idején. A Medgyessy-kabinet időszakában már a megörökölt kistérségi megbízottak intézményrendszerére "épült rá" az első komplett hálózat, hogy a születő kistérségek - helyi közösségek - fejlesztési programjait segítsen kidolgozni, majd megvalósítani.

A kistérségi politika szakértője, az FVM Vidékfejlesztési, Képzési és Szaktanácsadási Intézet (FVM VKSZI) igazgatója, dr. Neupor Zsolt azonban nem az előző két kormányzat időszakára vezeti vissza a hálózatok kialakulásának történetét. A Piac és Profitnak ki is fejtette: a rendszerváltás után kialakult több mint 3200 önkormányzat finanszírozhatatlansága komoly problémákat okozott, s erre volt válasz először az, hogy a '90-es évek közepétől megalakultak a fejlesztési társulások. Az önkéntes önkormányzati összefogáson alapuló intézményrendszer mellett megszülettek a statisztikai kistérségek is, aztán már kormányzati "erővel" állt fel az a bizonyos első hálózat, amelyik a kistérségi menedzserek rendszerét jelentette 1998-at követően, majd 2002 után, de már önkormányzati minisztériumi, vagyis "ÖTM-es" hálózatként.

Napjainkban önkormányzati és területfejlesztési koordinátorok intézményének nevezik a 167 kistérséget "lefedő" egységet. De sem ez a mostani alakzat, sem elődjei - a Medgyessy- és még korábban az Orbán-kormány alatt - nem voltak döntési helyzetben, s legfőképp nem intézkedhettek közpénzek odaítéléséről.

Házhoz jönnek?

Ugyanakkor az európai uniós csatlakozást követően a Nemzeti Fejlesztési Terv intézményrendszere már arra a fázisra készült fel, amikor nagyon sok pályázaton keresztül, az unió normáival megegyező módon, pénzhez juthatnak a fejlesztéseket elindítani akaró helyi közösségek. Vagyis megszerveződött egy másik kistérségi hálózat is, az, amelyiket "házhoz jön"-szervezetnek, -szolgálatnak neveztek el.

A 167 kistérség kétszer 167 munkatársát - a hálózatok embereit - sokfelé kételkedve fogadták, illetve nem nagyon ismerték. Ma már félhivatalos véleményként is megfogalmazzák, hogy részben szakmai, részben egzisztenciális döntések alapján jutottak e tisztségekhez emberek. A többség, talán a kétharmaduk nem politikai szereplőként került be a két hálózat valamelyikébe, ellenkezőleg, a helyi, térségi teendőket ismerő, szervezni tudó szakembernek számított, számít - jelentette ki dr. Neupor Zsolt. Mégis felemás módon könyvelik el még a jókat is a "terepen", tudtuk meg Ogán Zoltántól, a Zempléni Regionális Vállalkozásfejlesztési Alapítvány munkatársától, a helyi vidékfejlesztési iroda vezetőjétől. A vállalkozók, polgármesterek, civil szervezeti emberek úgy tartják nyilván őket, hogy az autó, a laptop, a mobiltelefon az irodájuk, mindig úton vannak, s akinek problémája, ügye, ötlete van, az képtelen elérni őket.

A zempléniek sem tesznek különbséget a két hálózati csapat között. A "házhoz jön"-program regionális fejlesztési ügynökségekhez "telepített" kistérségi munkatársai és az ÖTM-es megbízottak egyformán kormányzati intézmények nevében generálnak projekteket, adnak tanácsokat, készítenek háttéranyagokat pályázóknak. Azon nem is csodálkoztak a vállalkozásfejlesztési alapítványnál sem, hogy a két szervezet egyikét megszüntetni készül a kormányzat, talán csak azt nem értik, hogy miért vártak ennyit.

Az ésszerű kötelező is

A legutóbbi időkig csak egy szűkszavú közleményt ismerhetett a közvélemény: a szocialista parlamenti frakció kész támogatni a területfejlesztési hálózatok összevonását. A tárcavezető Bajnai Gordontól pedig azt lehetett olvasni egy nyilatkozatban, hogy már készülnek a tervek. "A részletekről még nem aktuális a tájékoztatás" - hárította el mégis a Piac és Profitot a kidolgozásért felelős főosztályvezető. Azt is más forrásból tudtuk meg tehát, hogy a kétszer 176 tanácsadó alkotta rendszerből nem lesz gépiesen egyszer 176 alkalmazottas rendszer, mert a hátrányos helyzetű kistérségeknél, illetve bizonyos speciális projekteknél megmarad a két-két hálózati ember.

Az önkormányzati tárca és a fejlesztési ügynökség párhuzamos szervezete tehát átalakul, de az övékén kívül is a "pályán" marad egy további hálózat. Olyannyira, hogy a kormányfő éppen ehhez a láncolathoz, a helyi vidékfejlesztési irodák egyik egységéhez látogatott el november elején. A mezőgazdasági tárca ezen az új országos szervezeten kívül irányítója még a falugazdászok rendszerének s egy szaktanácsadást végző gárdának, ez utóbbi tagjai névjegyzékbe vett szakemberek.

De kormányzati hálózatnak most már csak a helyi vidékfejlesztési irodák rendszerét és az összevonásra váró területfejlesztési szervezeteket lehet tekinteni. Dr. Neupor Zsolt szerint így már jóval könnyebben lehet "közlekedni" a két "intézménytípus" között, kivált, mert létezik egy jogszabály, az 1122/2006-os kormányrendelet, amely előírja a hatékony együttműködést, a közös munkatervet, a közös heti fogadóórákat. Egy-egy kistérségben most még a három-három hálózati embernek - idővel az egy terület- és az egy vidékfejlesztésinek - a kényszerpályák okán is normális, átlátható lehet a munkakapcsolata, s végre információval, projektek elindításával, menedzselésével érdemi segítséget nyújthatnak ahhoz, hogy az uniós forrásokat minél hatékonyabban használhassák fel a pályázó önkormányzatok, vállalkozások, régiók.

Az FVM VKSZI igazgatója csak arról beszélhetett, mit jelenthet majd, ha az egyneművé tett területfejlesztés szót ért a "terepen" a vidékfejlesztés intézményeivel. Csakhogy ennek a pudingnak már van próbája. A Zempléni Regionális Vállalkozásfejlesztési Alapítványnál a '90-es évek közepén már egy helyre szervezték a gazdaság-, a térség- és a vidékfejlesztést. Az e területek szakembereinek - talán túl messze voltak Budapesttől - az egymást váltó kormányzatok engedték, hogy egy helyre csoportosítsák erőiket.

Ki is derült mindannyiszor - elvégre volt mivel, az ország egészével összehasonlítani -, hogy költségtakarékosabb, hatékonyabb lehet az egy szervezet, ha képes a három tevékenységfajtát jól integrálni. Az alapítvány ügyvezető igazgatója, Juhász István szavaiból arra lehet következtetni, hogy az országban párhuzamosan működő hálózatok náluk, a sátoraljaújhelyi intézményben "összekapcsolódtak" abban az értelemben is, hogy akik keresték és keresik a szolgáltatásokat, az információkat, tanácsokat kérnek, projekt-előkészítéshez partnert, pályázatíráshoz támogatást igényelnek, azok benyitnak az alapítványhoz, és ott megtalálják. Főképp azért, mert nem nézik - nem kell nézniük -, hogy például agrárinformációs hálózatnál, kistérségi megbízotti embernél vagy éppen vidékfejlesztési irodistánál járnak-e. A lényeg az, hogy megtalálják.

A területfejlesztés, a vidékfejlesztés intézményrendszerének házassága azonban még a zempléniek szerint is csak most kezdődik, eddig legfeljebb jegyben jártak. A pályázatok sokaságára, a fejlődés feltételeinek elnyerésére most kínálkozik igazán lehetőség, az uniós források milliárdjaihoz is a közeljövőben lehet hozzáférni. Csakhogy a települések - Juhász István szavaival - még ma is szólózni akarnak inkább, a térségi programokból jobbára a saját lokális ügyeiket tartják fontosnak, s mellőzik a régiójuk, a térségük egészét szolgáló terveket, voltaképpen a felzárkózást.

A Zempléni Regionális Vállalkozásfejlesztési Alapítvány igyekszik meggyőzni, akiket csak lehet, hogy a járda, az emlékmű, a ravatalozó építését a faluban nem bölcs előbbre valónak tartani, mint a térségben új munkahelyek szervezését, a helyi gazdaság fejlesztését. Csak tovább vegetál a térség, ha mindössze a jelenébe fektet be, sőt növeli az önkormányzat saját költségeit. A hálózatok kormányzati "összeolvasztását" is éppen azért lenne jó felgyorsítani, hogy ezek saját maguk helyett végre a falvakkal, kistérségekkel, régiókkal foglakozhassanak.

Való igaz, hogy szép az a frissen tatarozott parasztház, amelyiknek muskátlik díszítik az ablakát, de akkor sem jó, ha a pénz az ablakban van. Pedig ott lehet, ha titokzatosan és a lehetségesnél lassabban lépnek "szolgálatba" a remélhetőleg tényleg megújuló hálózatok. A tét, azaz a közpénz ugyanis igen nagy, Ficsor Ádám, az agrártárca szakállamtitkára szerint a következő hét évben eléri az egymilliárd eurót. De ekkora pénzt tényleg nem adnak ingyen, a megpályázható támogatásokat legkevesebb tíz településből álló "csoportosulások" kaphatják meg, s csak akkor, ha kitalálták a jövőjüket, és képesek is megvalósítani.

A kérdés is ez, vajon képesek-e erre normális segítő hálózat s a helyi vállalkozásfejlesztési iroda nélkül? Vagy a pénz tényleg az ablakban lesz - a muskátlik díszítette, virágos ablakban.