Milyen válságban vagyunk? - tette fel a kérdést rögtön, már előadása címében Mellár Tamás, a KSH volt elnöke, a Pécsi Tudományegyetem professzora. S hogy válságban van-e a magyar gazdaság? Rögtön megadta a választ, miszerint a tények azt mutatják, hogy igen: alacsony és csökkenő gazdasági növekedési ütem, magas munkanélküliségi ráta, stagnáló foglalkoztatás, tartósan csökkenő beruházás és fogyasztás, krónikus költségvetési hiány és magas államadósság jellemzi. A kilátások a közeljövőre nézve is kedvezőtlenek: -1 és +1 százalék közötti GDP-változás várható - és további mínusz 1 százalék, ha a devizahitelesek 20 százaléka végtörleszt -, valamint növekvő államháztartási hiány és/vagy drasztikus megszorítások.
Valódi szembenézésre van szükség
A kérdésre, hogy mi az oka a mai magyar válságnak, a szélsőséges válasz Mellár Tamás szerint a következő: a piacgazdasági áttérés és a külföldi tőke tevékenysége, amely miatt Magyarország gyarmattá vált. A hivatalos kormányzati álláspont szerint viszont nyolc év terhes öröksége, a világgazdasági válság és az eurózóna válsága. Az ellenzék válasza pedig az, hogy a kormány hibás gazdaságpolitikája.
Mellár professzor szerint nem a tényekre koncentrálunk, ezért rosszak a gazdaságpolitikák. Nagy hagyománya van nálunk annak, hogy a világgazdasági válság mindenre magyarázat: példa erre a '70-es évekbeli cserearányromlás, „begyűrűzés", és 2008 őszén is hasonló volt a diagnózis. A jelenlegi világgazdasági helyzet tényleg bizonytalan, de még nincs újabb válságszakasz, szögezte le a professzor, ennek tehát nem jelentkezhettek negatív hatásai, amit mutatnak az Európai Unió és a visegrádi országok növekedési adatai is. Az országválságok negatív következményei - például a görög kríziséi - még nem számottevőek ránk nézve. Ami pedig a múlt örökségét illeti, a nagy külső és belső adósság valóban teher, ami csökkenti a mozgásteret, de nem számolja fel azt. Egy éve a gazdaságpolitika mozgástere és a növekedési ütem is nagyobb volt, mint ma. A potenciális pálya 3 százalék volt, most pedig a tényleges csak 1,5 százalék. A mulasztások és halasztások is kétségtelenül terhet jelentenek, de a valódi szembenézés ezekkel még el sem kezdődött. A lehetőségek szűkültek be, de ez nem a külső körülmények következménye.
A keresletélénkítő versus kereslet-visszafogó politika elégtelennek bizonyult, mert szükségképpen „stop-go" politikát eredményezett, és most a 2012-es költségvetés tervezete is ilyen. A '80-as, '90-es években újnak számító kínálatösztönzés eddig sehol nem bizonyította sikerességét. Az exportvezérelt, paternalista gazdaságpolitika, amellyel az állam megpróbálja kivédeni a piac negatív hatásait, pedig csak akkor lehet sikeres, ha erőteljes és hatásos modernizációs része is van.
Az elmúlt másfél év gazdaságpolitikája eklektikus - kínálatösztönző, neokonzervatív egyfelől, és paternalista másfelől: kikapcsolja a piacot, belenyúl az árakba, piaci folyamatokba -, jelenségekre és nem a kiváltó okokra reagál, hiányzik a cél-eszköz mechanizmusok azonosítása, hatástanulmányok rendre nem készülnek, és sok az improvizáció - sorolta Mellár Tamás.
Mit ne tegyünk, és mit igen?
A krónikus szerkezeti válság elemei között első helyen az előadó az alacsony produktivitást említette: a hozzáadottérték-tartalom a GDP-hez képest lassan nő, aminek oka az alacsony feldolgozottságú termékek túlsúlya és a komplett termékláncok hiánya. A duális gazdasági szerkezet is komoly gondot okoz: a külföldi tulajdoni többségű vállalkozások dinamikusan fejlődnek, de elszigeteltek, nincs számottevő hazai beszállító, a megtermelt és a felhasználható jövedelem - a GDP és a GNI - pedig elszakad egymástól. Mindennek következménye egy „kellemetlen makroökonómiai aritmetika": a bruttó termelés alapján kalkulált felhasználások szükségképpen túlelosztáshoz vezetnek. Vagyis a túlelosztás oka nem feltétlenül a nagy állam vagy a paternalista állami szándék.
Harmadik és negyedik helyen az ország egyes részei közötti óriási és növekvő fejlettségbeli különbségek, valamint az elöregedő társadalom és az alacsony foglalkoztatás áll, utóbbiba beletartozik a romló eltartott-eltartó arány, a fenntarthatatlan nyugdíjrendszer s az a paradoxon, hogy a rendszerváltás utáni időszakban a termelékenység 80 százalékkal, a reálbér viszont csak 20 százalékkal nőtt. A következő problémahalmazt a növekvő és egyre nagyobb jövedelemkülönbségek alkotják. A legalsó és legfelső jövedelmi tized közötti arány a rendszerváltáskori 1:4-ről az utóbbi években tartósan 1:8 körüli értékre emelkedett, a jövedelem szerinti középosztály pedig egzisztenciálisan megrendült, lecsúszott. Az elöregedő társadalom és a növekvő jövedelemkülönbségek problémakörére van nemzetközi példa, a többi azonban „magyar specialitás" - hívta fel a figyelmet Mellár Tamás.
Mit ne tegyünk? - tette fel újabb kérdését a professzor. Ne tegyük az adósság elleni harcot a gazdaságpolitika meghatározó elemévé, ne építsük le a jóléti államot, és ne tartsuk fenn a perverz jövedelemelosztást, vagyis az egykulcsos szja-t. Ugyanis az adósság csak jelenség, és nem ok - a valódi ok a produktivitáshiány és a duális gazdaság -, gyors csökkentése pedig vagy a vagyon elherdálásához, vagy a növekedési potenciál további romlásához vezethet. A túlelosztásnak és az eladósodásnak nem a jóléti állam az oka - sőt, a mostani válságot épp a jóléti országok vészelték át leginkább -, a humántőke fejlesztése nélkül nem lehet komoly és tartós növekedés. Az egykulcsos szja pedig tovább rontja a középosztály túlélési esélyeit, és nem szolgálja a piac bővülését, sem a fogyasztás növekedését.
A „mit kéne tenni" kérdésre Mellár Tamás válasza: vidéken munkahelyeket kell teremteni a mezőgazdasági, élelmiszer- és megújulóenergia-szektorokban, mert ott igazán magas a munkanélküliség, van komparatív előnyünk és hagyományunk, és mert ez hosszú távon fenntartható lehet. A gazdasági szerkezet is jelentős átalakításra szorul: magasan feldolgozott termékeket kell előállítani, hogy javuljon a hozzáadottérték-arány, és a gazdaság kevésbé legyen konjunktúraérzékeny. A munkaerő-felesleg munkaintenzív technológiák alkalmazásával felszívható, és olyan termelési rendszerek elterjesztését kell segíteni, amelyek csak lazán kapcsolódnak a nemzetközi munkamegosztásba, mert így a hazai gazdaság kevésbé sebezhető. Mindemellett olyan újfajta kistermelői együttműködések létrehozását kell ösztönözni - ebben jelentős lehet az állam szerepe -, amelyek fel tudják venni a versenyt a nagy monopóliumokkal.
Mindig van lehetőség a változtatásra Mellár Tamás szerint, csak a prioritásokat kell átrendezni. Vagyis van mozgástere a gazdaságpolitikának: be kell vezetni a progresszív jövedelemadózást és/vagy a vagyonadót, radikálisan át kell rendezni a gazdasági támogatásokat, egyúttal leépíteni a bürokráciát, mérsékelni a korrupciót, és kifehéríteni a gazdaságot. Versenyszabályozás kellene a különadók ellen, a multikkal pedig ki kéne egyezni, nem összeveszni velük, mondta a Pécsi Tudományegyetem professzora.
Versenyképesség és növekedés
Átfogó koncepció, hosszú távú gondolkodás, az általános szabályok és a nemzeti sajátosságok figyelembevétele és különösen a reálgazdaság fontosságának elismerése nélkül nem képzelhető el tartós növekedés, nem javítható a versenyképesség, mondta a gazdaságpolitikai szekció nyitóelőadását tartó Chikán Attila akadémikus, az első Orbán-kormány gazdasági minisztere, a Corvinus Egyetem professzora. A növekedés mikroszintű motorjai között sorolta fel a vállalatalapítás, a vállalkozási tevékenység ösztönzését, a tudományos és technológiai eredmények terjedésének és kihasználásának a serkentését, a humántőke megerősítését és potenciáljának kihasználását, végül az infokom-technológiák jótékony eredményeinek felhasználását. Európai tapasztalatok alapján a jól működő, termelékeny és innovatív gazdaság inputjához tartoznak a megfelelő monetáris és fiskális politika mellett a köz- és szakpolitikai kezdeményezések is - mint például a külgazdaság, a logisztika -, de ezekről nálunk kevés szó esik.
Sorra véve az európai gazdasági modell összetevőit - mint például a jól működő és nyitott piacokat, a pénzügyi forrásokhoz és a humán tőkéhez való hozzáférést, a megfelelő közigazgatási és szabályozási környezetet -, a Corvinus Egyetem professzora föltette a kérdést: hogyan is áll a magyar gazdaság a reálgazdasági modellből származtatható versenyképességi követelmények terén? Chikán Attila számba vette az egyes tényezőket, a következtetések levonását a hallgatóságra bízta.
A versenyképesség fontos eleme a sokoldalú - munkaadók, munkavállalók, a tudomány és több párt képviselőinek részvételével - működő és hatáskörrel felruházott versenyképességi tanács. A nálunk korábban működő Versenyképességi Tanács színes összetételű volt, ám hatáskörrel nem rendelkezett. A magyar külgazdasági stratégia gyenge, a külképviseleti rendszer halovány, a kiküldöttek kevesen vannak. Az innovációs intézményrendszer stabilitása, a vállalati K+F ösztönzése, a multik és a kkv-k együttes fejlesztése, beszállítói hálózatok létrehozása is a versenyképességi követelmények közé tartozik. De jól működő gazdaságban nem változtatják meg folyton az innováció intézményrendszerét, nem vetnek ki különadókat olyan innovatív szektorokra, mint amilyen a telekommunikációs vagy a gyógyszerágazat, és a kkv-k fejlesztéséről sem csak a szlogenek szintjén esik szó. És nem célszerű szembeállítani egymással a multikat és a kkv-szektort.
Ma az infokommunikációs technológiák viszik előre a világot, éppen ezért meg kell teremteni az alkalmazások terjedésének pénzügyi és személyi feltételeit. A pénzügyi közvetítőrendszert érintően a professzor leszögezte: másutt nem háborúznak a bankokkal, hanem integrálják őket a gazdaságba. A különadók mindezek ellen hatnak.
Összességében a versenyképességhez, a gazdaság fejlődéséhez a gazdaságot támogató intézményi rendszer, az állami és a piaci szerepek harmóniájára van szükség. Átfogó és sokoldalú versenyképességi politika és az ezt támogató intézményi rendszer nélkül nehezen képzelhető el tartós növekedés, nyomatékosította Chikán Attila.
