Az Európai Unió nagyra törő megállapodást sürget, a fejlődők fejlődni szeretnének, Amerika pedig kilábalni a válságból. Egyelőre nem úgy néz ki, hogy a világ országainak Koppenhágában, a klíma-csúcsértekezleten sikerülne maradéktalan választ adniuk a 21. század nagy kérdésére, bár vannak biztató jelek. Cecilia Björner svéd nagykövetasszony egy kerekasztal-beszélgetésen a következő mondást idézte az ambiciózus uniós tervekről szólva: „A csillagokat kell megcélozni ahhoz, hogy elérd a hegy tetejét."
Szorít az idő
Idén szeptember 25-ére esett a Túllövés Napja: e napra használta el az emberiség globálisan a Föld adott évi erőforrásait. A Global Footprint Network hazai tagszervezete, a KÖVET Egyesület ez alkalomból kiadott közleményében figyelmeztet: a válságot megelőző években ez a nap minden egymást követő évben 4-6 nappal került közelebb január 1-jéhez, és idén is csak két napot „nyertünk", köszönhetően a válság miatt visszaesett fogyasztásnak. Az egyesület szerint a decemberi koppenhágai klímacsúcs a fejlődő és fejlett országok vezetői számára az utolsó lehetőség, hogy együttesen felelősséget vállaljanak, és elkötelezzék magukat a klímaváltozás megállításáért, és egy olyan új megállapodást hozzanak létre, amellyel megóvhatják a Földet és annak lakóit.
A tudósok számolnak, és elrettentő adatokkal igyekeznek felhívni a világ figyelmét arra, hogy pazarló életmódunk megváltoztatása nélkül nem leszünk képesek a Föld ökológiai eltartó képességén belül maradni, és fenntartható módon élni. Az emberiség szénlábnyoma - vagyis az a szükséges területnagyság és tengerfelület, amely megköti az összes kibocsátott szén-dioxid-mennyiséget - 1961 óta 1000 százalékkal nőtt, az ipari forradalom óta pedig közel 40 százalékkal több a légkörben a szén-dioxid, amely már az ember természetre gyakorolt hatásának a felét teszi ki. Ahogyan Havasi Péter, a KÖVET Egyesület programvezetője fogalmazott „lábnyomunk egyre nő, de a cipő lecserélésére nincs lehetőségünk".
Pedig a kérdés a nyolcvanas évek közepe óta a mindennapi világpolitika része. 1992 elején született meg az ENSZ univerzális éghajlat-változási keretegyezménye, amelyre hosszas vitákat követően ráépült a kiotói jegyzőkönyv 1997-ben. Sokan azt remélik, hogy a sokkoló számok elegendőek lesznek ahhoz, hogy az egyezmények sora Koppenhágában folytatódjon.
- Ideális esetben decemberben egy olyan ENSZ-megállapodásnak kellene létrejönnie, amely kezelni tudja az éghajlatváltozást kiváltó emberi okokat és az éghajlatváltozás hatásait 2012 után, és legalább 2020-ig kijelöli a célokat és feladatokat. A kiotói jegyzőkönyvet aláírók ugyanis csak 2012-ig fogalmaztak meg konkrét vállalásokat, illetve a végcélt fektették le, hogy meg kell állítani az éghajlatváltozás veszélyes folyamatát. Azóta abban is egyetértés van, hogy 2050-re a globális kibocsátás az 1990-es szint ötven százalékát nem haladhatja meg. A két intervallum közötti lépések azonban nem tisztázottak, holott 2012 hamarosan itt van - mondja Faragó Tibor környezet- és klímapolitikai szakállamtitkár, aki arra ugyan kevés esélyt lát, hogy a kiotóihoz hasonló, de annál ambiciózusabb új jegyzőkönyv szülessen már idén, lebontva a vállalásokat az egyes országok szintjére. A szakember szerint abban lehet bízni, hogy legalább bizonyos fontos pontokban - a célokra, a további intézkedésekre vonatkozó közös jövőképben, a szükséges kibocsátáscsökkentés 2020-as nagyságrendjében, a cselekvési irányokban és a finanszírozás mikéntjében - sikerül a résztvevőknek közös nevezőre jutniuk. Már az is nagy előrelépés lenne, ha a különböző országcsoportok szintjén születnének mértékek és irányok, azaz a globális kibocsátáscsökkentési tortát felosztanák a fejlettek, a fejlődők eltérő csoportjai, a feltörekvő és az átmeneti gazdaságok között.
Elégtelen vállalás
De az sem biztos, hogy a kiotói jegyzőkönyvhöz csatlakozott fejlett országoknak kivétel nélkül sikerül a maguk kibocsátáscsökkentési részét teljesíteniük 2012-ig, ami alapján legalább részben elérhető lenne a jegyzőkönyvben részükre együttesen előírt átlag 5 százalékos csökkentés. Ez amiatt sem teljesülhet, mivel az Egyesült Államok végül nem csatlakozott a megállapodáshoz, amelyet Magyarország 2002-ben ratifikált. Hazánk 6 százalékos kibocsátáscsökkentést vállalt hat üvegházhatást okozó gázra vonatkozóan a 2008-2012-es évek átlagában.
- Ma már egyértelműen látszanak a jegyzőkönyv problémái, és az is, hogy ez a vállalás nem elegendő a felmelegedés lassítására. Ugyanakkor számos eredménye is van az eddigi munkának, amely folytatódik tovább. Például az, hogy a jelentési kötelezettség révén ma rendelkezésre álló adatokból pontos kimutatások készíthetők akár arra nézve is, hogy az ország adott iparága milyen mértékben felelős a légkörbe kerülő szén-dioxid-mennyiségért. Az emissziókereskedelem is működik, és az adaptációban, azaz a szélsőséges viszonyokhoz való alkalmazkodásban is vannak bizonyos eredmények. Ma sokkal többet tudunk a veszélyekről, mint amikor a vita indult, ám ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy könnyebb egyezségre jutni. Sőt! A mai tudás mellett valószínűleg még a kiotói jegyzőkönyv sem született volna meg az adott formában és tartalommal, hiszen a felmelegedés hatása mellett arról is bővebbek az ismereteink, hogy mennyibe kerül a védekezés és a klímaváltozás lassítása - véli a szakállamtitkár, és hozzáteszi: a klímakérdés csupán egyik globális indikátora annak a feszültségnek, amely abból fakad, hogy a világ a társadalmi és gazdasági fejlődés tekintetében rendkívül polarizált.
Tisztázatlan helyzetek
Ma úgy tűnik, különböző százalékok repkednek a levegőben: nagy ívű és kevésbé látványos vállalások a fejlett világban, miközben a fejlődő országok szeretnék a szén alapú gazdaságban rejlő növekedési lehetőségeket kiaknázni, mint ahogyan azt például Magyarország tette a hatvanas évek során. A világnak Koppenhágában a kibocsátási pálya mielőbb csökkenő ívében kellene egyezségre jutnia. A fő kérdés, hogy meddig nőhet a felszíni átlaghőmérséklet, és ennek érdekében mikor tetőzik a légkörben a szén-dioxid mennyisége. Ehhez képest kell ugyanis az egyes országoknak korlátozó intézkedéseket tenniük.
Az unió politikusai olyan átfogó, nagyra törő megállapodást sürgetnek, amely nem engedi, hogy a hőmérséklet az iparosodás előtti szinthez képest több mint 2 Celsius-fokkal növekedjen, azaz meghaladja a globális felmelegedésnek a tudományos közösség által már veszélyesnek ítélt szintjét. Ehhez a fejlett ipari országoknak az 1990-es szinthez képest 2020-ig 25-40 százalékkal kellene csökkenteniük üvegházhatású gázkibocsátásaikat, míg a gyors gazdasági növekedésű fejlődő országoknak elegendő lenne, ha 15-30 százalékkal mérsékelnék kibocsátásuk gyors ütemű növekedését az intézkedések hiányával számoló szinthez képest.
Az elmélet adott, az egyes országok belső szándékai azonban néhány héttel a konferencia előtt még nagyon eltérnek. Az Obama-adminisztráció 18 százalékos kibocsátáscsökkentési ígéretét is beárnyékolja, hogy bár a kiotói 7 százalékos vállalásnál jelentősen ambiciózusabbnak tűnik, valójában az amerikai kibocsátás éppen ennyivel nőtt az elmúlt két évtizedben 1990-hez képest. Az új japán miniszterelnök, Hatojama Jukió nyilatkozata, miszerint az ország a szén-dioxid-kibocsátás 25 százalékos csökkentését vállalja a korábbi 8 százalékkal szemben, sokakat optimizmussal töltött el, de valójában a részletek nem ismertek. Egy Kanadában lezajlott politikai váltás pedig egyenesen visszalépést hozott az ország klímaelkötelezettségében. Oroszország szándékai pedig még ennél is homályosabbak.
Jóllehet, az unió kifelé nagyon egységesnek és elkötelezettnek tűnik, azért a huszonhetek között is komoly viták dúlnak. Az EU feltétel nélkül vállalta, hogy 2020-ra az 1990-es szinthez képest legalább 20 százalékkal csökkenti kibocsátását, és kész emellett 30 százalékra emelni a vállalt csökkentés mértékét, ha más fejlett ipari országok is ehhez mérhető kötelezettségeket vállalnak, a gazdasági szempontból fejlettebbnek számító fejlődő országok pedig ugyancsak megfelelő lépéseket tesznek a globális megállapodás irányába. A tagországok álláspontja azonban abban eltér, hogy a csomagból ki hogyan részesedjék, s nem egységes az álláspont a finanszírozás kérdésében, az erdőgazdálkodási politika kialakításában vagy a légi közlekedés helyzetének kezelésében sem.
Globális kérdés, helyi érdek
De nem Amerikán, Japánon, Kínán vagy az unión múlik a felmelegedés lassítása, hanem együttesen a Föld valamennyi országán. A kérdésre adandó válasz pedig nem fekete vagy fehér, és a megegyezés sem csupán azon múlik, hogy egy ország mennyire elkötelezett.
A haladást nehezíti, hogy az egyre élesebb gazdasági versenyben komoly hátrányba kerülhet - rövid távon mindenképpen - az erőteljes csökkentési szándékot megfogalmazó ország, hiszen a szigorúbb belső szabályozás és a drágább technológia az előállított javak fogyasztói árában fog megjelenni, miközben az óvatosabbak lefölözik a közönyükből fakadó gazdasági nyereséget. A fejlődő államok „egészséges" növekedését pedig úgy lehetne biztosítani, ha a szén alapú megoldások helyett az iparosodás az innovatív technológiákra alapulva történne. Ez viszont komoly beruházást igényel, amelyhez ezek az országok a fejlettektől várnak anyagi segítséget.
A vita nem új. Globális klímaegyezmény a kilencvenes évek első fele óta van, sőt a pénzalapok - ma szám szerint négy - is rendelkezésre állnak a fejlődők segítésére. Igaz, azt is mondják, az egyes perselyekben kevés a pénz. Becslések szerint évi 100 milliárd euróra lenne szükség ahhoz, hogy a fejlődő világban a kisebb karbonkibocsátású fejlődési pálya megvalósuljon, illetve a leginkább veszélyeztetett országok fel tudjanak készülni a klímaváltozásra. A problémát tovább árnyalja, hogy ezen államok között is hatalmas különbségek vannak; a legkevésbé fejlett országok az elérhető támogatásokat is nehezen hasznosítják.
- A beruházások szempontjából is fontos lenne egy mielőbbi klímaegyezség, hiszen új piacot jelentene az innovatív, a természeti erőforrásokat jóval takarékosabban hasznosító technológiák számára, amelyek így komoly gazdaságélénkítő szerepet játszhatnának - teszi hozzá Faragó Tibor.
Az intézkedések és ajánlások ellenére a világ károsanyag-kibocsátása évről évre nő. A késlekedésnek pénzügyi kockázata is van: minél később születik döntés, annál többe fog kerülni a világ megóvása, ha egyáltalán megállítható lesz a veszélyes folyamat.
Viták, kevés eredménnyel
Az új nemzetközi megállapodásról egyelőre csupán koncepcionális viták folynak. A korábbi hivatalos és kevésbé hivatalos egyeztető fórumok nem hoztak konkrét eredményt, az augusztusi bonni informális tanácskozáson is alig volt előrelépés, csupán egy átláthatatlan 250 oldalas dokumentum született, amelyet október elején Bangkokban tisztázhatnak az érintetteknek. Ezután már csak november elején Barcelonában ülnek össze a kormányzati delegációk a december közepére tervezett koppenhágai ülésszak előtt.
Az unió új finanszírozási javaslattal rukkolt elő, amely már 2012 előtt elérhetővé tenne újabb támogatásokat a fejlődő világ országai számára. A bizalomépítő csomagtól remélik a tárgyalások gyorsítását. A világ közel 200 eltérő természeti adottságú és fejlettségű, más és más gazdasági szerkezetű országának kellene dűlőre jutnia abban, hogy hogyan tartson fenn egészséges gazdaságot, biztosítson jólétet a társadalom tagjainak, miközben nem éli fel a Föld erőforrásait, és nem halmoz fel végzetes mennyiségű szén-dioxidot a légkörben. A kérdés egyszerre politikai, gazdasági, környezeti és etikai, a tét pedig komoly: ha rosszul és későn dönt a világ, a későbbi generációknak már döntési lehetőségük sem lesz.
