A mezőgazdaságra, az élelmiszeriparra kell koncentrálnia az erejét az országnak. Ennek a korábbiakban sokszor hangoztatott indítványomnak a helyességét mindinkább visszaigazolja az idő - jelentette ki a Piac & Profitnak Fekete János, a Magyar Fejlesztési Bank elnöki tanácsadója. A nemzetközi pénzügyi életben nagy megbecsülésnek örvendő 91 éves bankár most is utalt rá: minden országnak arra kell összpontosítania, amiben jobb, mint a többi, s esetünkben ez - a víz mellett - az agrárium.

Önmegmentő gazdák

Az agrárgazdaságot, élelmiszeripart is fájdalmasan érintő forráshiány, az elmaradó fejlesztések, eladósodás dacára is fontosnak találta Aladics Sándor, az MFB vezérigazgató-helyettese, hogy több száz állattartó gazdálkodó előtt egy március közepi rendezvényen kijelentse: Magyarországot a válságból átlendíteni a mezőgazdaság tudja, mert nemigen van más komparatív előnyünk. A válság miatti pesszimizmus érthető ugyan, noha a pénzcsap nincs elzárva: 150-200 milliárd forint áll a szektor rendelkezésére.

Az, hogy élelmiszeriparunkra „számít" a világ, s még a finanszírozás sem apad el, valóban biztató lehet - de vajon kiknek is? Azoknak a tejtermelőknek, akik literenként 60-65 forintért adják el a felvásárlóknak a portékájukat, noha 75-80 forintos önköltségi áron állították elő? Azoknak az állattartó gazdáknak, akiknél üresek az istállók, hiszen felhagytak a tenyésztéssel, most pedig meglepve látják, hogy egymást érik a hoppon maradó külföldi felvásárlók, akik sem húst, sem megvehető hízót nem találnak az otthoni hiány enyhítésére?

A statisztika szerint az agrárium exportja tavaly nőtt, de az élelmiszeripar kivitele már jócskán alulmúlta a behozatalét. Ilyen körülmények között ünnepelni is lehet, hogy megszületett egy újszerű cégmentő konstrukció, amelyik kicsit hajaz a kilencvenes évek első felében alkalmazott privatizációs munkavállalói résztulajdonosi programra, bár most nem „állami" a kivásárlandó üzem, s nem munkavállalók, hanem gazdák a kedvezményezettek.

- Az Alföldtej néven szereplő, régebbről Parmalatként ismert tejfeldolgozó cég a gazdák kezébe kerülhetett, s ezzel a termelés-feldolgozás egy érdekeltséggé válhatott - mondta el az MFB agrárhitelezési tanácsadója, Szalay Zsigmond Tamás, aki utalt rá, hogy Pápán, az ottani húsüzem esetében is sor kerül az állattartással foglalkozók és a vágóhíd érdekösszhangjának megteremtésére.

Vagyis már két élelmiszer-ipari ágazatban vezették be azt az eljárást, hogy a termeléssel felhagyó vagy tönkremenő korábbi tulajdonos után a gazdák szerezhetik, menthetik meg a vállalkozást úgy, hogy az önrész feletti vételárat állami kezességgel folyósított MFB-kölcsönből fedezik. Pápa esetében mintegy 160 ezer sertésnek - a kapacitás csaknem felének - a feldolgozását teszik lehetővé a tulajdonossá vált termelők segítségével, az Alföldtej időben korábban lezajlott „megmentése" során pedig már elindíthatták a raktározás és csomagolás korszerűsítését is. A bank szerint a „békeidőben" felvett kölcsön igénybevevői 2009 tavaszán is bírják a gyűrődést.

A tejágazat helyzete mégsem megnyugtató. Az önköltségi árnál alacsonyabb felvásárlási ár a kisebb gazdaságokat bizonyosan tönkreteszi, kivált, ha csak tejtermeléssel foglalkoznak, s földjeiken mindössze takarmánynövényt tudnak termeszteni. A nagyobb vállalkozások is csak annak köszönhetik állva maradásukat, hogy a máshol keletkező profitjukkal megtámogathatják tejágazatukat.

A szektor - sőt, sok tekintetben az élelmiszeripar - „leépülésének" okai nem a hónapok óta tartó világméretű válságra, hanem régebb óta tartó folyamatokra vezethetők vissza. Legalábbis a Tejterméktanács Piac & Profitnak nyilatkozó elnöke, Kovács László szerint már az uniós csatlakozásunkkor felszínre kerültek anomáliák. Például a hazai agrárium árutermelőinek 95 százaléka vállalkozó, miközben az EU-ban a mezőgazdasággal foglalkozók nagy hányadának az életformájából, családi léptékű farmjából következik az élelmiszer-termelés is. Azaz 30-70 tehénnél többet nem is tarthatnak a német, osztrák, francia gazdák, nálunk ennek a többszöröse is kevés, ha árut termelve akarnak megélni a piacon. Az Óvártej nevű céget vezető Kovács László abban is biztos, hogy nem gazdaságossági okai vannak a magyar tejek, tejtermékek, sajtok csekély exportjának:

- Ha fél áron kínáljuk a sajtot Ausztriának, akkor sem veszik meg, mert nem teszik tönkre a saját piacukat a fogyasztók - mondja a legkevésbé sem üzleti érvet a szakember, majd „fokozza" is: - Az élelmiszer a nemzeti kultúra része. Hiába verhetetlenül jó a magyar alma, legfeljebb választékbővítésnek van ott az osztrák boltokban. Tömegesen, akármilyen savanyú is, a saját termésűt veszik meg.

Árokásó árpolitika

A terméktanács elnöke szerint a magyar kereskedelmi és versenytörvény védelmi megoldásai igazán hasonlíthatnának a nyugat-európai országokéihoz. A mi szabályaink a mi piacunkon csak az importtermékeket védik. A magyar termékek eladásáért visszatérítéseket kell leperkálniuk az élelmiszer-ipari cégeknek a kereskedelem javára, a hazai termelőket sújtó ártöbblet a 30-60 százalék árréssel együtt akár 80-100 százalékra is felmegy, míg az importált portéka után csupán 5-6 százaléknyi többlettel kell számolnia a külföldi termelőnek. A versenytárs uniós országokban, noha szabadon jelenhetnek meg a mi áruink is, olyan praktikákat alkalmaznak, amelyek legfeljebb a választékbővítésnek adnak teret, amúgy minden eszközzel védik, előnyös helyzetbe hozzák a hazai agrártermékeket. Idehaza a kereskedelem a „belső" árpolitikáján keresztül is komoly károkat tud okozni: legutóbb például 20 százalékkal csökkentette az ipar a sajt átadási árát, a fogyasztói árat mégis 5 százalékkal megemelték...

Noha napjainkban Európában széltében-hosszában nemzeti ügy a hazai élelmiszer helyzetbe hozása és a külföldi háttérbe szorítása nyílt vagy burkolt eszközökkel, a magyar tejtermékek mégis eljutnak számos piacra. Több tízezer tonna sajt kel el a Közel-Keleten, s Olaszország is keresi a magyar tejipar termékeit.

De a gazdálkodóknak egyre kevésbé éri meg tehenet tartani. Húsz éve még 2,8 milliárd liter volt, ma már csak 1,8 milliárd liter az évi termelés. Az alföldi tanyavilágban például, ahol pedig a természet megoldaná az olcsó, legeltetéses állattartás feltételeit még az aszályosabb időszakokban is, ha érdekeltté és nem kifejezetten ellenérdekeltté tennék a gazdákat, így nem fúratnak kutakat, s főképp nem öntözik a legelőket. Az állattartók ma már eladják a vemhes üszőket - az orosz piacon kelendő az ilyen „szaporulat" -, az pedig nemigen tűnik fel nekik, hogy miért is nőtt meg a kereslet a holstein-frízeknél ugyan kevesebb tejet adó, de sokkal olcsóbban, gazdaságosabban és hosszú időn át tartható tarkák iránt: a román gazdaságok minden mennyiségben megvesznek a már hiánycikknek számító fajtát.

Az Európában általános túltermelési válság, a piaci zavarok, majd ősszel már a pénzügyi válság is komoly problémát okozott a tavaly még nem, de az idén már veszteséges magyar tejágazatnak. A terméktanács elnöke mégsem igazán pesszimista, mondván, ha a tejesekhez hasonlóan más iparágak is csak 2-3 százaléknyi fogyasztáscsökkenést tapasztalnának, roppant elégedettek lehetnének a helyzetükkel. A tejipar is megsínyli a válságot, de talán mégsem roppan meg teljesen, sőt - Kovács László szerint - fél-egy éven belül élelmiszerhiány lehet, ami az agráriumnak az életet jelentheti.

A húsipar is szenved a versenyképtelenséget okozó költségektől, a szabályozási anomáliáktól s most már a gazdasági válságtól, ugyanakkor - hosszú szünet után - ismét be tudott törni az amerikai piacra a sokáig tulajdonlási problémákkal is küzdő Pick termékei révén. Éder Tamás, a Magyar Húsiparosok Szövetségének és az Élelmiszer-feldolgozók Szövetségének elnöke a Piac & Profit kérdésére válaszolva megállapította: nemcsak a húsiparban, hanem az élelmiszeripar legtöbb ágazatában azért keletkezett komoly hátrány a nyugati versenytársakkal szemben, mert a Picknél kialakított termeltető-feldolgozó-értékesítő integrációhoz hasonló, tartós bizalmi partnerkapcsolatok vagy nem épültek ki, vagy fölszámolódtak. A tulajdonosi alapon létrehozott szerveződés mellett olyanok is lehetnek, amelyeket nem a feldolgozótól építenek ki, hanem éppen fordítva, a termelők integrálják a teljes folyamatot a késztermékek előállításáig és értékesítéséig.

Közelebb a Távol-Kelethez?

A Pick amerikai piaci térnyerése inkább egyedi történés az élelmiszeriparban, ugyanis az elmúlt négy évben az ágazat folyamatosan - összesen mintegy 25 százalékkal - csökkenő teljesítményt volt kénytelen elkönyvelni. Pedig a gazdaság egésze - leszámítva az utóbbi hónapokat - nem volt recesszióban. Éder Tamás strukturális okokat éppen úgy említ, mint azt, hogy elhibázott fejlesztéspolitikának esett áldozatul az élelmiszergazdaság: az egész agráriumot és a feldolgozószektort a 20. század „maradványának" tekintették - míg a nano-, a biotechnológiát, az autógyártást a 21. század iparának -, és minden jelentősebb fejlesztési forrástól „eltávolították". Ez a legutóbbi időkig igaz volt az uniós támogatások esetében is. Az ágazat nagy cégei nem juthattak fejlesztési kedvezményekhez.

- Ugyanakkor mind több közgazdásztól, a mezőgazdaságnak, élelmiszeriparnak sokáig hátat fordító közszereplőtől hallhatjuk, hogy középtávon Magyarországon az élelmiszergazdaságnak vannak komparatív előnyei, s ide kellene erőforrásokat összpontosítani - utal napjaink pálfordulására az elnök.

Ám egyelőre még a félmúlt „nyomait" érzékeli most is az élelmiszergazdaság. Az elmúlt évek arról szóltak, hogy présként hatott „alulról" a mezőgazdasági termelőktől jövő árnövekmény, „felülről" pedig a fogyasztóknál érvényesíthetetlen önköltség. Ezért 2007-ben és még 2008-ban is veszteséggel zárt a szektor. Éder Tamás szerint kicsiny reménysugár lehet, hogy a nemzetközi agrárpiaci elemzők szerint a mezőgazdasági alapanyagok árcentruma - ami a 10-20 éves átlagnál magasabban van ugyan, de nem az irreális 2007-es szinten - az idén már a helyére kerülhet. Az élelmiszerárak, bár szolidabban, mint az alapanyagárak, ugyancsak emelkedtek.

A szövetség elnöke szerint a recesszió fékezően hat az élelmiszerek árára. Akkor, amikor túljut a világ a válságon, azt is megtapasztalhatjuk, hogy a távol-keleti fogyasztásnövekedés emelheti az élelmiszerek árát. A magyar mezőgazdaság és élelmiszeripar értékesítési oldalon hagyományosan európai orientációjú volt, és maradt is, ezért komoly erőfeszítésekre van szüksége ahhoz, hogy az orosz és az ázsiai piacokon is komolyan jelen lehessen. Éder Tamás bizonyos benne, hogy ezek azok a térségek, amelyek a következő évtizedekben a legnagyobb keresletnövekedéssel kecsegtetnek. Ezek azok a messzi országok, ahová nem annyira gabonát, mint magasabb feldolgozottsági fokon lévő élelmiszereket lenne jó értékesíteni. Talán éppen ezért értékes fejlemény, hogy a magyar húsipar több cégének termékei eljutottak a koreai és a japán boltokba.