Zegzugos utakon, irodalomtörténeten - 60-as évek -, értékszociológián - 70-es évek - és politikai szociológián - 80-as évek - keresztül jutott el az emberi civilizáció alapértékeinek vizsgálatához. Amilyen fáradhatatlan lendülettel ontja magából új köteteit, éppolyan indulattal zúgolódik országunk leépülésén - provokatívan, fejlődésre serkentően beszól, kritizál. A dologtalan nyugdíjas éveket nem Hankiss Elemérnek találták ki. Májusban ünnepli 81. születésnapját.

- A határok megnyílása után sokat tanított külföldön. Nem volt önben kisebbségi érzés eleinte? Ez afféle kelet-európai kór.

- Inkább a hátrány érzése. Negyven évig el voltunk zárva a világtól, és ezt mindenki megsínylette. De voltak ennek a helyzetnek előnyei is. Elsősorban emberileg. Ahogy már máskor is mondtam, ha '56 után a börtön helyett Amerikába megyek...

- ...akkor „hólyag" lett volna önből. Ezt a szót használta. Nyilván elkényelmesedett, szépelgő tudóst értett alatta.

- Inkább elefántcsonttoronyban élő tudóst. Nálunk még a legelvontabb gondolatok is társadalmi, politikai, világnézeti küzdelem részei voltak. „Elkényeztetett" külföldi kollégáink irigyeltek is minket. Az ő gondolataik ebből a szempontból súlytalanabbak voltak.

- Idehaza úgy szokták önt definiálni, mint „értékszociológust". Hogyan változtak az életünket, kultúránkat meghatározó értékek a közelmúltban?

- Az elmúlt fél évszázadban gyökeresen átalakult a hagyományos európai civilizáció. Kétezer éven át az volt a fő magatartásparancs, hogy: szeresd felebarátodat! Ma napi huszonnégy órán át arra sarkall minket minden és mindenki, hogy: szeresd önmagad! Teljesítsd ki önmagad! Legyél szerény? Nem, légy sikeres! Takarékoskodj? Nem, fogyassz! Fegyelmezd magad? Nem, éld ki gátlások nélkül vágyaidat. Ez egy más világ.

- Az emberi kaland című könyvében a fogyasztói kultúra mítoszait is elemzi. Pozitívan méltatja a reklámokat, holott azok azt a tévhitet keltik, hogy egy termék megvásárlásával bizonyos érzelmi és tudatállapotokba juthat az ember.

- A reklámok a szabadság, a teljesség, az intenzív élet, a gazdag személyiség illúzióját sugározzák. Szükségünk van ezekre az élményekre. Persze az igazi az lenne, ha képesek volnánk valóban boldogok és szabadok lenni, s ha személyiségünk gazdagon kibontakozna. Ezért azonban nap mint nap meg kellene dolgoznunk. Olcsóbb s könnyebb a készen kapható, édes illúzió. „Proletár reneszánsz" című könyvemben írtam arról, hogy a jóléti társadalmak átlagpolgárai az elmúlt évtizedekben olyan körülmények között éltek, ami annak idején csak a gazdagoknak adatott meg. Püspököknek, hercegeknek, grófoknak vagy az angliai, németalföldi nagypolgároknak. Ha Medici Katalin, Európa legelegánsabb asszonya bepillanthatna egy mai újpesti kamaszlány ruhatárába, a sárga irigység öntené el: ennyi ruha, micsoda színek, anyagok, cipők. Ma a fürdőszobánkban meleg víz folyik, könyvespolcainkon nem huszonöt méregdrága Corvina, hanem kétszázötven vagy kétezerötszáz viszonylag olcsó könyv sorakozik, a zsebünkben DVD-n Beethoven muzsikál, míg anno csak a leggazdagabbak palotájában cincogott négy-öt zenész. Ez persze még nem jelenti azt, hogy reneszánsz emberek vagyunk. Essex grófja nemcsak gazdag főúr és Erzsébet királynő barátja volt, hanem politikus és katona, verseket írt, zenélt, latinul, görögül beszélt, kertjét ápolta, az emberi kapcsolatait gazdagon kibontotta. Ma minden eszköz a kezünkben van arra, hogy személyiségünket kiteljesítsük. De nem élünk velük kellőképpen.

- A Találjuk ki Magyarországot! mozgalom autentikus példákat kívánt felmutatni, olyan embereket, akik gazdagon megvalósították önmagukat, maguk és környezetük javára. Most újabb kezdeményezést hívott életre: az „Új Reformkor" mennyiben kapcsolódik az időközben föloszlott Reformszövetséghez?

- Mi nem a gazdasági, hanem a társadalmi válság megoldásának lehetőségeit keressük. Megpróbálunk minél több embert arra biztatni, hogy a megélhetés súlyos gondjai ellenére is próbáljanak tenni valamit önmagukért, másokért, a falujukért, a városukért vagy akár az egész országért. Honlapunkon számolunk be terveinkről és tevékenységünkről.

- Tévéelnökként aktívan kivette részét a hazai közélet formálásából. Milyen célkitűzésekkel vállalta el a feladatot?

- Állami monopóliumból nyugati típusú, független közszolgálati alapítvánnyá akartuk átalakítani a Magyar Televíziót. Mert a közszolgálati televízió nem a politikáé és a kormányé. Pályázatot írtunk ki minden vezető pozícióra és minden műsortípusra. Új műsorok sokasága indult el már az első hónapokban. A televízió nagyszerű eszköze lehet annak, hogy segítse az embereket abban, hogy megértsék a világot, a másik embert, önmagukat; hogy szórakozva „tanulják a demokráciát"; hogy intenzíven átéljék az élet ezer formáját és lehetőségét. Sajnos, túlontúl hamar kitört az úgynevezett médiaháború, s terveink nagyrészt füstbe mentek.

- Újabban csipkelődve belebeszél a közéletbe. Hogy nem szereti Magyarországot olyannak, amilyen. Minden érintett félnek odamond. Mintha a professzor gúnyája alatt egy forradalmár lapulna.

- A forradalmár helyett inkább azt mondanám, hogy nehezen tudom elviselni azt, amikor az emberek rongálják a maguk és a mások életét. Különösen elviselhetetlen az, amikor egy ország vezetői teszik tönkre saját országukat.

- Nyolcvanegy évesen nem fut át a fején, hogy most már hagyja a világ bajait másokra?

- Hagynám, de az utóbbi években már olyan gyorsan csúsztunk, zuhantunk lefele, hogy muszáj kapaszkodni.

- Bitó László szemorvos, író egyszer azt mondta, nem ért egyet Az emberi kalandban megfogalmazott meglátásokkal, miszerint az ember idegen ebben a világban. Saját szakterületéből kiindulva úgy látta, ha az univerzum fejlődése máshogy alakul, egy ponton akár egy Celsius-fokkal eltér a hőmérséklet, már nem úgy látnánk, nem úgy érzékelnénk, mint most. Ebben ő tudatos, célirányos evolúciós fejlődést lát, „fine-tuning"-ot, ahogy a szakirodalom mondja. Ami inkább otthont és beágyazottságot sugall, semmint ellenséges, közömbös univerzumot.

- Nem ismerem a végső válaszokat. Lehet, hogy a világot teremtették. Még az is lehet, hogy nekünk teremtették. Lehetséges, hogy a világ egyszerűen csak létrejött. A semmiből. De mi volt ez a semmi? Lehet, hogy a világ öröktől fogva létezik, bár nem tudjuk, hogy mit jelent az, hogy „öröktől fogva". Ha Bitó László barátomnak és az általa idézett tudósoknak van igaza, és a világ valamiféleképpen „finomra hangolódott" a számunkra, akkor csak azt mondhatom, hogy még sokkal jobban a mi dallamunkra, a mi életünkre, lényünkre, létünkre kellett volna hangolódnia. Mert most éles disszonancia van köztünk és a világ között. Ha igazán ránk volna hangolva a világ, akkor nem volna ennyi nyomorúság, ennyi szenvedés, nem halnának kínhalált gyerekek milliói, nem pusztultak volna ki állatfajok tízezrei. Persze ebben a nem igazán barátságos univerzumban mi megteremtettük a magunk emberi világát, megépítettük házainkat, falvainkat, városainkat, kitaláltuk a kereket, a gőzgépet, a penicillint, körülvettük magunkat mítoszokkal, vallásokkal, gondolatokkal, a műalkotások színeivel, formáival, a zene dallamaival. Újra és újra meg kell tapasztalnunk azonban, hogy az élet szép, remek, csillogó, de végtelenül törékeny és múlandó. Ez az emberi kaland.

- Nem lehet, hogy a Jung által mély-énnek nevezett részünk tisztában van azzal, nem véletlenül van itt, okkal jött ide; és csak az ego az, amely a mélyebb okok ismerete híján szorong? Későbbi művéből, Az ezerarcú én című könyvéből már kiviláglik, hogy az ego az, amely a tárgyakba kapaszkodással, a fogyasztói kultúrával próbálja megtámasztani magát.

- Teljes mértékben lehetséges, hogy van egy ilyen mély-én, ami ráérez a világmindenségnek olyan értelmeire, amire a ráció nem képes. De a tudatos én is keresi az élet értelmét. Megnyugtató választ, azt hiszem, még nem talált. Mert ön például, tudja-e, hogy mi az élete értelme? És általában, mi az emberi élet értelme? Mi végre van az emberiség itt, a világban? Fontos szerepet játszik a - feltehetően - végtelen univerzum - esetleg - végtelen történetében? Vagy elhanyagolható tényező? Más lenne a világ, ha mi nem lennénk itt? Kinek vagy minek a szempontjából lehetünk mi fontosak? Ezek a kérdések válaszra várnak. De azért egy értelme mindenképen van, lehet az ember életének. Az, hogy enyhítse az élőlények szenvedését. Mert szenvedni rossz. S következésképpen csökkenteni a szenvedést mindenképen értelmes dolog.

- A szenvedés talán katarzist kiváltó eszköz. Lehetséges, az emberi dráma azért létezik, hogy nagy érzelmek átélésére serkentsen, és katarzisokon keresztül tanuljuk meg becsülni az emberi lét pozitív értékeit. Hogy ne kényelmesedjünk el, és ne legyünk „hólyagok", ahogy ön mondta egykor.

- Mélységesen nem hiszek abban a középkori teológusoknak oly kedves gondolatban, hogy a szenvedés nemesíti az embert. Persze voltak, vannak kivételek. De a szenvedés az esetek többségében meggyötri, roncsolja, rombolja az emberi személyiséget. És még értelmetlenebbé teszi az életet.

- De mindennek szélesebb kerete talán részben az, hogy az emberek legbelül ösztönösen érzik, milyen szándékkal születtek. Valahogyan alakítani akarják ezt a világot, hozzátenni a saját hozzájárulásukat. Van, aki anya akar lenni, van, aki politikus, van, aki álmodozó vagy éppen felforgató eleme a társadalomnak.

- Lehetséges, de én nem hiszem, hogy az emberek beépített programmal születnek. Igaz, genetikájuk, neveltetésük, társadalmi helyzetük, körülöttük a világ meghatározza a lehetőségeknek azt a sávját, amelyek közül többé-kevésbé szabadon választhatnak. Nehéz és veszélyes választás, mert az ember csak egy életpályát választhat, és az élet összes többi lehetőségéről ezzel lemond. Sokan a nehézségek miatt - érthető okokból - egy idő után feladják álmaikat, mondván, az én életemnek már nincs értelme, és abban látnak menedéket, a gyereküknek gyűjtenek, hogy nekik jobb legyen...

- Nem fenyeget a gazdasági válság azzal, hogy kettétör sok emberi életpályát?

- A válság nagy és fájdalmas rombolást végez és fog végezni. De hosszabb távon talán pozitív hatása is lehet. Sokan gondolkoznak ma például azon, hogy a válság hatására átalakulhat majd az emberi tudat, világkép, magatartáskultúra. Elképzelhető, hogy a fogyasztói civilizáció élvezetközpontú, „hedonista" magatartáskultúrája fokozatosan átalakul majd az emberi személyiség harmóniájára és gazdagodására épülő „epikurista" magatartáskultúrává. De ez csak találgatás. Az óvodától az egyetemig tanítani kellene a személyiségfejlesztést. Még a tanárképző szakon sem látni ebből semmit. Ami képtelenség. Mert az emberi személyiséget nagyon nehéz fejleszteni, és segíteni kell benne. El lehet menni a guruhoz Indiába, de egy jászberényi polgár ezt nem tudja megengedni magának. Tudatunk fejlesztése nem szabad, hogy csak néhány ember szórakozása legyen.