A rövidítve EHT-nak nevezett egységes hírközlési törvény megszületése nélkül hiába szűnik meg a Matáv (és a helyi telefonszolgáltatók, LTO-k) kizárólagossága a közcélú vezetékes beszédátviteli szolgáltatások piacán. E törvénynek kell biztosítania – az Európai Unió előírásaival összhangban –, hogy a versenytársak piacra lépése ne csak elméleti lehetőség, hanem a gyakorlatban is vonzó tevékenység lehessen.

Egyre több szakértő véli úgy, hogy máris késésben vagyunk. A törvény és a hozzákapcsolódó végrehajtási rendeletek ugyanis számos működési feltételt szabályozhatnak a korábbiaktól eltérően, s emiatt akár egyéves felkészülési időre is szükségük lehet a piaci szereplőknek ahhoz, hogy ténylegesen versenybe szállhassanak.
Az eredeti menetrend szerint egyébként már tavaly ősszel meg kellett volna alkotni az EHT-t. A hírközlési ágazat leválasztása a néhai közlekedési, hírközlési és vízügyi minisztériumról egyszerre lassította és gyorsította ezt a folyamatot. Lassította, mert meg kellett várni, amíg az új szervezet, a Miniszterelnöki Hivatalhoz tartozó Informatikai Kormánybiztosság (IKB) kialakult, s gyorsította, mert az IKB nem a korábbi törvénytervezet számos oldalról bírált sokadik verzióját pofozgatta tovább, hanem megpróbált egy új, az EU-előírásokhoz igazodó tervezetet megalkotni.

A parlament előtt levő EHT tervezetével kapcsolatban a piac szereplői - a jelenlegi vezetékes koncessziós társaságok (Matáv, Vivendi és társaik), a leendő versenytársak (PanTel, Antenna Hungária, GTS, Novacom, UPC, British Telecom Hungária, GlobalOne és a többiek), valamint a mobiltelefon-szolgáltatók - jószerével csak egyetlen dologban értenek egyet: örülnek, hogy egyáltalán elkészült és a parlament elé került az EHT tervezete. Az érdekellentétek természetesen éppen azokban a kérdésekben fogalmazódnak meg leginkább, amelyek a verseny elindítása, annak segítése szempontjából kritikusak: az előfizetői hurok megosztása; az egyetemes szolgáltatások finanszírozása; az összekapcsolási díjak.
A telefonhálózat felépítésének sajátosságai miatt közgazdaságilag is ésszerűtlen lenne olyan feltételeket teremteni, amelyekben a leendő új szolgáltatók arra kényszerülnének, hogy az előfizetőkhöz a már meglévő vezetéke(ke)n felül újabbat építsenek ki, húzzanak be. A vezetékes telefonhálózatok kiépítésének ugyanis ez a legdrágább része. Másrészt a modern technológiák lehetővé is teszik, hogy erre ne legyen szükség. Ehhez azonban az kell, hogy a mai monopolhelyzetben levő szolgáltató megossza hálózatának egy részét, a helyi hurkot – értelemszerűen ésszerű díj fizetése mellett – a piacra lépő új szolgáltatóval.
Az EU távközlési szabályozásában az egyik legfontosabb, kötelező erejű előírás a tagállamok és az EU-val csatlakozási szerződést aláírt országok – így Magyarország – számára is a vezetékes telefónia terén a helyi hurok megosztása. Ez az EHT tervezetében benne is van, azonban nem mindegy, hogy a megosztás milyen díjak fizetésére kötelezi a versenytárs szolgáltatókat, illetve van-e időhatár a helyi hurok megosztásának kötelezőségére nézve.
E kérdésekben nagy ellentét van a hazai piaci szereplők között. Érthetően, hiszen a túl magas díj akár lehetetlenné is teheti a versenyt, a túlságosan alacsony viszont a helyi hálózatot kiépítő szolgáltató számára okoz veszteséget, mert a hálózat kiépítésének költsége sem térül meg számára elfogadható időn belül. A helyi hurok kötelező megosztására szabott esetlegesen rövid határidő pedig magát a versenyt erre a rövid időszakra korlátozhatja, hiszen utána a helyi hálózatot birtokló szolgáltató vagy felmondhatja a megosztásra vonatkozó szerződést, vagy olyan mértékben emelheti fel az árat, hogy a versenytárs szolgáltatónak úgy már ne érje meg. Ez pedig elriaszthatja a befektetőket, illetve rövid távú haszonszerzési magatartásra kényszerítheti a piaci szereplőket annak minden hátrányával együtt.
Az alternatív szolgáltatók közül többen joggal vetik fel, hogy a törvénytervezet ugyan kötelezővé teszi a megosztást, de a domináns szolgáltató számára megengedi annak megtagadását a műszaki feltételek hiányára való hivatkozással. Ezt helyesebb lenne úgy megoldani, hogy a hatóság ésszerű időtartamra adhasson felmentést e kötelezettség alól azzal, hogy ez alatt meg kell teremteni a helyi hurok megosztásának lehetőségét.

Egy másik, sok vitát kiváltó pont az összekapcsolási díjak szabályozása. Ezek a díjak a hatósági árszabályozás körébe tartoznak, és évek óta a viták kereszttüzében állnak. Nem véletlenül, ugyanis a hazai gyakorlat - az ez évi szabályozás is! - ellentétes az EU előírásaival.
Miközben az EU-ban és itthon is az összekapcsolási díjak költségalapúvá tételéről szólnak a nyilatkozatok, más-más számítási módszert takarnak a költségalapúsági számítások ott és idehaza. Az unió e téren az úgynevezett hosszú távú előremutató különbözeti költségek (LRIC) számítást fogadja el; aminek az a lényege, hogy az összekapcsolási díjak megállapításakor csak magához az összekapcsolási szolgáltatáshoz kötődően felmerült költségeket szabad figyelembe venni. Például egy telefonközpont költsége nem, mert arra a hálózat működtetéséhez szükség van, de az összekapcsolás miatt megnövekedett forgalmat kiszolgáló telefonközpont bővítése már elszámolható. Az EU-ban minden évben megvizsgálják a tagállamokban használt összekapcsolási díjakat, és mindig a három legalacsonyabbat tekintik irányadónak (ez a „best practice” elv).
Magyarországon ezzel szemben az összekapcsolási díj számításának alapja a szolgáltatók összes múltbeli költségének felosztásán alapul. Vagyis egy nem hatékonyan működő monopolszolgáltató minden költségét – akár egy másfajta szolgáltatásának reklámköltségét is! – ráterhelheti az összekapcsolási díjakra. Így érthető a mobiltelefon-szolgáltatók csalódottsága és érvelése, hogy a hazai összekapcsolási díjakat átlagosan negyedükre-ötödükre kellene csökkenteni ahhoz, hogy azok az EU-gyakorlattal összhangba kerüljenek.

Nem szabad azonban figyelmen kívül hagyni, hogy a távközlési beruházások többnyire hosszú távon térülnek meg. A vezetékes koncessziót szerzett társaságok 1993-94-ben, szerződéseik aláírásakor még nem tudhatták előre, hogy a működésüket -így beruházásaikat s azok megtérülését is - meghatározó körülmények két tekintetben legalábbis számukra nem tervezhetően kedvezőtlenül alakulnak.
Az egyik, hogy a tarifaszerkezet - politikai körülmények hatására - hosszú évekig torz maradt: a hatóságilag megállapított havi előfizetési díjak a tényleges költségekhez képest alacsonyabbak voltak, miközben a percdíjak magasak maradtak. Ráadásul nem lehet egy kalap alá venni egy nagy- és egy kisfogyasztónak épített hálózatrész megtérülését. Mivel a vezetékes telefónia területén jószerivel öt év alatt kellett a beruházásokkal 50 év lemaradását behozni, az LTO-k kérik, hogy a hurokmegosztás díjának megállapítása során a teljes hálózat árának megtérülését vegyék figyelembe.
A másik körülmény a mobiltelefónia viharos ütemű fejlődése. Mára a mobiltelefon egyenrangú versenytársává vált a vezetékes telefonnak, amit a koncessziós szerződések aláírásakor még nem lehetett előre látni. Ezért érthető a vezetékes szolgáltatók kérése, hogy a bevezetendő verseny során vegyék figyelembe azt, hogy eközben a vezetékes és a mobilszektor egymással is versenyez.

Az egyetemes szolgáltatások finanszírozása tekintetében sem teljes az egyetértés.
Az egyetemes szolgáltatások meghatározás az EU-ban is azért született, hogy a távközlési szektorban kialakuló verseny ne fosszon meg társadalmi rétegeket a telefonszolgáltatás igénybevételének lehetőségétől. Ezért e szolgáltatások a rászorultak részére olyan díjcsomagok révén vehetők igénybe, amelyek a szolgáltató számára veszteséget okozhatnak. Ennek mérséklésére, finanszírozására hozná létre az EHT az Egyetemes Távközlési Támogatási Alapot, amibe minden szolgáltató köteles lenne a távközlési szolgáltatásokból származó éves nettó árbevétele jogszabályban meghatározott hányadát befizetni.
A legnagyobb veszély e szabályozás során az lehet, ha az egyetemes szolgáltatások árait az ésszerűnél alacsonyabban állapítják meg. Ekkor ugyanis az e szolgáltatásokon keletkező veszteséget az egyetemes szolgáltató (mely vélhetően a domináns piaci szereplő lesz) a versenytársakkal finanszíroztathatja meg, ami nem versenyösztönző hatású. Az alapba történő befizetések módját ráadásul egyes alternatív szolgáltatók burkolt adójellegű megoldásnak és így törvényellenesnek is tartják.
Nincs hát könnyű helyzetben sem a szakma, sem a parlament. Egy jó, kiegyensúlyozott, az EU-előírásokhoz igazodó, de azért a hazai körülményeket is figyelembe vevő törvény megalkotásával további lendületet lehet adni a gazdaság fejlődésének és az infláció csökkenésének. De rossz szabályok megalkotásával ezzel ellentétes hatások is kiválthatók.

Több mobil, mint vezetékes

A Hírközlési Főfelügyelet (HiF) gyorsjelentése szerint február végén 3 millió 277 ezer 952 aktív GSM-kártya volt használatban, és 141 ezer 832 SIM-kártyát értékesítettek a szolgáltatók. A növekedési ütemet tekintve feltételezhető, hogy ez év májusában vagy júniusában a mobiltelefon-előfizetők száma meghaladja a vezetékes vonalakra előfizetőkét. A HiF adatai szerint a teljes - több mint 3 milliós - előfizetői állomány 51,68 százaléka a Westel, 40,01 százaléka a Pannon GSM, 6,21 százaléka pedig a Vodafone előfizetői táborából kerül ki. A februári növekedésből a Westel Mobil 75 ezer, a Pannon GSM közel 53 ezer, míg a Vodafone majd 14 ezer új SIM-kártyával részesült. A szolgáltatók az év végére 4,5-5 millió előfizetéssel számolnak.


Az összeállítást a Modem Kor munkatársai készítették a Piac és Profit számára